Megváltozott nyarak
2017.03.19.
Állok a mólón, nézem a lemenőben lévő napot, az utolsó strandolókat, kósza szörfösöket. Érzem a napot, a barnaságot a bőrömön.

Hányszor álltam már így itt! De ez most mégis más. Korábban ezekben a befelé figyelős mólónállásokban benne volt önmagam keresése – vagy éppen a kiteljesedése. Szépséget éreztem, a megfelelő trendiséget vagy egyediséget az adott ruha, napszemüveg, szélfútta haj mögött, az útkeresést vagy a „helyemen vagyok” érzést. Most ezek rajtam kívül állóvá váltak, most a „selflessness” tölt el, nem úgy számít az én, mint korábban.

A kutyával sétáltam ki, hasamon a harmadik kisbabám, alig néhány hetes. Az ő szépségük, fiatalságuk, elevenségük tesz most boldoggá. De a teljességhez persze a saját álmok is kellenek. Kívánom, hogy tartson tovább ez a pillanat, maradnék még ebben az időtlen szépségben, feltöltöttségben. De a kutya húz, menne már és nemsokára visszaér a férjem is a két nagyobbik kisgyerekünkkel.

A gyerekkori nyarak ugranak be, a vég nélküli úszós-biciklizős-társasozós nyarak, az egyedül babázások, később vég nélküli olvasások, az unokatesókkal őrültködések. Kamaszkorom titkokat kitárgyaló nagy beszélgetései, mólón fekvős-csillagnézős, első szerelmes éjszakái. Az útkeresések, az odanemillőként végigasszisztált, tuctucos tóparti házibulik; osztálytársak között oldódni kezdő társas magány.

Eszembe jut, mikor egyedül jöttem a nyaralóba pár napra meditálni, jógázni, olvasni. Húsz éves voltam és mérhetetlenül, dunánakmenősen, igazán és reménytelenül szerelmes. Az egyetemista évek önbizalom-építő barátnői beszélgetések, bepisilésig vihogások. Akárhogy is voltam lent a nyaralóban, mindig megvan a lemenő napban, szélben, viharban mólón állós felszabadult pillanat, mikor egyszerre nézek a múltba és a jövőbe, miközben a bőrömön kézzelfoghatóan érzem a jelent.

„Arról írjál inkább, hogy négy generáció nyaral együtt” – mondja a nagymamám. Benne is él a múlt, egyfolytában mesél gyerekkora, fiatal asszonykora nyarairól, a szomszédokról, hogy az utca végén már a tó volt, a lakóbuszban a szomszédok tízen laktak, míg a háború után újraépítették a házukat, hogy a kert végében hol volt a budi, hogy nem volt semmi, csak a nádas és mennyire szerettek itt összegyűlni. Most itt van velünk, szerintem azóta nem járt itt pár óránál többet, hogy mi voltunk gyerekek. Évek óta először fürdőruhát húzott és a dédunokákkal játszott, főzött, altatott. Anyukámmal összeállva vállalták a két nagyobbik gyermekem nyaraltatását, míg a gyermekágy neheze lecseng. Látom rajtuk azt, amit csak most kezdek megérezni: állhatok egyedül azon a mólon, de már sosem leszek egyedül, nem csak magamat látom. Köszönöm ezeket a csodás nyarakat!

További történeteim: miamami.wordpress.com
Hozzászólások