Igen, még mindig az anyaság jár a fejemben… mármint hogy milyen is… Minden terhes nő eltervezi, hogy milyen anya lesz (szuper!!!!), aztán… jönnek a nehézsége és... muszáj szigorúvá válni, tiltani, büntetni… (amibe én sokszor belehaltam, és még bele is halok a mai napig.)

Egy régi történet jut eszembe. Kinn voltam a kertben, amikor a lányom lélekszakadva kirohan hozzám, hogy most azonnal menjek be vele, mert mutatni akar valami… Dvd-n néztek mesét az öccsével, amit megállítottak. Bementem hozzájuk. Mese bekapcs. A kis királylány vitázik az édesanyjával, mert ő teljesen más dolgokat szeretne, mint az anyukája. Mese kikapcs.
"Na?" - néz rám várakozóan a lányom. Most is előttem vannak kérdőn csillogó szemei.
"Na mi?" – nézek vissza rá értetlenül.

Pont olyanok, mint mi! A gyerekek mindenben magukat keresik. És néha megtalálnak minket is. A morgó, zsörtölődő, elégedetlen anyát. Igen, a gyerek is ismer bennünket. Azt, aki vagyunk és nem azt, aki lenni szeretnénk. Olykor tükröt mutat. Bele merünk nézni? Ez vagyok én? Tényleg ez? Ilyen akarok lenni? Milyen is? Egy biztos: olyan nem, mint az anyám volt. Én annál jobb, kedvesebb, következetesebb, rugalmasabb stb… Azután egyszercsak azon veszem észre magam, hogy Úristen! kezdek pont olyanná válni, mint Ő. De akkor ez most nem a huszonkettes csapdája?

Azt szeretném, hogy a gyerekem olyan legyen, mint én - úgy gondolkodjon, úgy lássa a világot – és ez jó. De ha én vagyok olyan, mint az anyukám az már nem jó? Én úgy szeretném nevelni a gyerekemet, hogy boldog, kiegyensúlyozott, sikeres felnőtt legyen belőle. A gyerekek persze sokszor másképp látják a felnőttek reakcióit, döntéseit, jutalmazásait, büntetéseit. Mi felnőttek előretekintőbbek vagyunk, már látjuk a következményeket. Rákiáltunk: "ne mássz oda fel, mert leesel". A gyerek ezt csak akkor érti meg, ha egyszer tényleg leesik- mert különben csak a tiltást hallja (és jegyzi meg - engem örökké tiltottak...).

Sok olyan dolog maradt meg az én gyerekkoromból is, amiért másféle anya akarok lenni. De ha magamra nézek: valójában egy boldog, kiegyensúlyozott és a lehetőségeimhez mérten sikeres ember vagyok. Akkor csak jól csinált valamit az anyukám – lehet, hogy nem is olyan nagy baj, ha én is olyan vagyok, mint ő volt. Az persze más kérdés, hogy most a gyerekeim engem milyennek látnak… akarnak-e rám hasonlítani…