Nagyon gyönyörű érzés anyának lenni. Nagyjából tizenegy éves koromban eldöntöttem, én leszek az anya. Az ANYA. A történetem teljessége miatt azért elmesélném, hogy nem minden ment simán, húszas éveim elején jött egy immunbetegség, s ekkor azt mondták, tegyek le arról, hogy valaha anya leszek, nem bírná a szervezetem, és különben is, örüljek, hogy élek. Ebben az volt a szörnyű, hogy igazuk volt. Tudtam ott legbelül, tegyem össze a két kezem, hogy élhetek. Öt év kemény harc önmagammal, az egészségemmel, és lám, ma anya vagyok. Egy csodálatos négy és fél éves kisfiú anyukája. Azért volt ám más is, jöttek mentek a férfiak, inkább mentek, mint jöttek. Ugyanis egyikben sem bíztam, egyikben sem láttam azt, aki a társam-párom lehetne. Huszonhét éves lettem mire végre rátaláltam arra a férfire (és ő is rám), aki mellett egésszé váltam. Pontosabban úgy fogalmaznék, vele együtt váltam egésszé. És ő énvelem. Harc és küzdelem, hogy legyen gyermekem. Legfőképp önmagammal, és a betegségképemmel. Amikor újszülött gyermekem a kezemben foghattam, el sem hittem „vetélésnek induló fekvős, lábak fel” terhességem után, hogy ez a valóság, ez velem történik. Elárulok egy titkot, rend- és tisztaságmániás vagyok, mindennek meg van a helye. Minden tányérnak elmosva, törölve a szekrényben. Por, kosz, ujjlenyomat sehol sem lehet. Ez már gyermekkorom óta kísért. Hol élvezem, hol leginkább szenvedek tőle. Anyaként ugyan meg tanultam lazábbnak lenni. Hagyom, hogy szerte szét legyen néha minden, de egy idő után nagyon frusztrál. Persze, nem megy ez sem könnyen, mármint a rend és tisztaság. Nem mondom, ha gyerek van a háznál, már a bejárattól a koszon csússzunk be, és a mosatlan edényeken deszantos ugrással átlendülve, a szennyes kupacon landolva közlekedjünk, de néha el kell engedni, azt, hogy tökéletes legyen minden. A legnagyobb lecke számomra az volt, hogy nincs olyan, mint tökéletesség. Sem rendben, sem gyermekben, sem hazaságban, semmiben… Pedig korábban azt hittem, van, létezik, és én érem el mindezt. No persze… Nem mondok újat, hatalmas a nyomás az anyákon, és a megértés, a segítség nulla, csak a jól ismert klisék: „Ez az anyák sorsa!” „Bezzeg, amikor én voltam fiatal anyuka!” „Nem igaz, hogy..” „Az én gyerekem, a szomszéd gyereke már régen… !” Ismerős? Tudod, az a legjobb szitu, amikor a szomszéd anyuci elmeséli, hogy az ő gyereke már hat foggal született, két hetesen járt, egy hónaposan beszélt, és amúgy szobatiszta mióta az első közös éjszakát átaludta otthon, az első éjjelen. És ekkor jönnek a fejben megjelenő bibik.. „A nekem miért nem sikerül?” „ Az én gyerekem miért nem tudja?” „Az én férjem miért nem..” És sorolhatnám. Mi a módszerem? Egy keretbe helyezem azt, amit szeretnék elérni. Ezt a keretet fejben folyton törölgetem, fényesítem, és elengedem azt, ami épp nem sikerül. Ebben a keretben minden tökéletesen rendben van, egy mosolygós HappyFamily. Aztán, ha lenyugodtam kissé, összehasonlítom a keretben lévőt, azzal, ami körülvesz. Rá kell, hogy jöjjek, nem is olyan nagy a különbség. A mosoly mindkettőben igazi, a pillanatok megélve, az ölelések szorosak, s a kapcsok őszinték. Ilyenkor leülök, és elégedetten nézem az én korántsem tökéletes gyermekem, férjem, házam, családom, s rájövök, nekem így tökéletes. Anyaként, ezt többször éljük meg, mintsem bevallanánk egymásnak, a külvilágnak, vagy akár önmagunknak. Tudod, hogy mit üzenek neked? ”Nyugi, jól csinálod, akkor is, ha éppen nem.. És tökéletes, akkor is, ha nem annak látod.” Puszi: PinkAnyu