Mostanában nem mindig tudom, hol ébredek reggelente. Úgy értem persze, hogy a lakáson belül.

Előfordul, hogy beletelik néhány másodpercbe, amíg beazonosítom a helyszínt, és úgy egyáltalán saját magamat, hogy én vagyok én, mert újabban népvándorlás folyik nálunk éjszakánként. Mondjuk abból, ahogy kegyetlenül sajog a vállam, már sejtem, hogy végül megint a 10 centis matracra száműzettem a kislányom ágya elé, ami csak azért van ott, hogy szegénykém ne a földre guruljon. Így persze rám gurul, amitől a komfortérzetem csak tovább fokozódik.

Általában úgy kezdődik a dolog, hogy a kisfiam valamikor átkóvályog hozzánk az éjszaka folyamán, és befekszik közénk, mondván rosszat álmodott. Nincs szívem ilyenkor visszaküldeni a szobájába, érezze, hogy ránk, a szüleire, mindig számíthat, ott vagyunk mellette. Megsimogatom a fejecskéjét és fél percen belül alszik is. Az azonban tény, hogy az én drága kicsi gyermekem a világ összes alvási pozitúráját végig próbálja álmában, a lába pedig igen hamar a vesémet masszírozza. Ezt követően a perifériára szorulok, és érzem, hogy alig fél centi választ el attól, hogy a földön koppanjak.

Egyszer már sikerült. Ilyenkor fogom a kedvenc párnámat és átvánszorgok a gyerekszobába, de nem a kisfiam helyére fekszem, lévén emeletes ágya van, oda én képtelen lennék felmászni, hanem a kislányom ágya előtti matracra. Az előbbi kis intermezzo nem mindig velem, előfordul, hogy életem párjával történik meg. Tehát, ha a ő koppan előbb a földön, vagy érzi úgy, hogy a perifériára szorult az ágy másik oldalán, akkor ő kóvályog valahova a párnájával a lakásban és keres valamilyen fekvőalkalmatosságot. (Nem tudom miért, de nálunk ez a párnakérdés igen sarkalatos, mindenki mindig vonszolja maga után a sajátját. )

Előfordul, hogy a kihúzható ágyon találom reggel a nappaliban, mert a 10 centis matrac neki már felér egy kínzással. A múltkor három napig nem tudott rendesen kiegyenesedni, egy ilyen kaotikus éjszaka után…

Tegyük fel, most én vagyok a 10 centisen. Arra ébredek – immár másodszor ugyanazon az éjszakán – hogy a drága kicsi lányom átlépked rajtam, lévén csak így tud elindulni a hálószobánk felé. Van, hogy félúton és félálomban még eszébe jut, hogy a párnát az ágyán felejtette, akkor még kétszer gyalogol keresztül rajtam, egyszer oda, egyszer vissza. Igazából azért nem veszi egyikünk sem túl komolyan eme hajnali taposást, mert mindketten félkómásak vagyunk ilyenkor. Hiába szólók utána, hogy itt az anya drágám, ne menj sehova, meg sem hallja, csak megy a jól bejáratott csapásirányba a háló felé. Ő eltűnik, a férjem feltűnik néhány perc múlva, kezében a párnájával. Hallom, ahogy a sötét gyerekszobában átgázol néhány kisautón, gyanítom, hogy felrúgja Csipkerózsikát, és néha az éneklő Elzát is. Ezt már nem gyanítom, ezt hallom. Akkor szentségel kicsit, meg közli, hogy most már egyszer és mindenkorra kiveszi belőle az elemet, Elza pedig énekel. Én ilyenkor a fejemre húzom a takarót és próbálok végre a REM - fázisban kikötni. Drága párom felkászálódik a kisfiam emeletes ágyába, (ő mindig megpróbálja) és nemsokára már csak az ütemes, semmivel össze nem keverhető szuszogó – horkoló egyvelege emlékeztet az előbbiekre. Meg Elza elhaló, hamiskás éneke…(talán lassan tényleg lemerül)

Gyors helyzetjelentés: Jelen pillanatban tehát a gyerekek a szülői hálóban, szülők a gyerekszobában az emeletes ágyon illetve a matracon próbálkoznak valami alvásszerűt produkálni. Időnként előfordul, hogy valamelyik gyerkőc visszaténfereg még ezen az éjszakán a gyerekszobába, mert félálomban érzékeli, hogy megint nem velünk alszik, pedig a cél az lett volna. Ha ez a kislányom, akkor áttapos rajtam és visszafekszik a kiságyába. Mivel REM-fázisról szó sincs, ezt erősen érzékelem. Amikor az ő ütemes szuszogását is hallom, megsimogatom a kicsi arcocskáját, megpuszilgatom és remélve, hogy az éjszaka további részét már mégiscsak a saját ágyamban tölthetem, fogom a párnám és búcsút veszek a gerinckíméletlen matractól. Irány vissza a hálóba.

Ha minden jól megy, adott éjszakán már nem kell sehova logisztikáznom magam. Ha nem, akkor fél füllel hallom, hogy a párom kinyitotta a kanapét, mert – ahogy az sejthető volt - nem tudott jól aludni az emeletes ágyon. A kanapé nyikorgására persze felébred a kislányom és utánam jön a hálóba. Egy ilyen éjszaka után megfigyeltem, hogy mi szülők, másnap olyanok vagyunk, mint a zombik a Z világháborúból. Lassan mozgunk, de ha komolyabb inger ér bennünket összerezzenünk, és kissé feszülté válunk.

Bezzeg a gyermekeink. Kiterülve, szinte mosolyogva alusszák az igazak álmát a kedvenc aloe verás matracunkon, mint két jóllakott és elégedett kiscica, és kilenc előtt biztos, hogy már nem kelnek fel, pedig jó lenne, mert mennünk kéne…