Tchibo – Valódi anya pillanatok Barnabás landolása Várandósságom derekán, a férjemmel elterveztük, hogy megengedünk magunknak egy lazulós, kényeztető napot. Napsütéses novemberi hétvége előtt álltunk. A fészekrakó ösztönöm tombolásának köszönhetően az otthoni nagyobb munkák, mint festés, tapétázás, gyerekbútor szerelés éppen befejeződtek; mostantól jöhet a finomhangolás: függönyök, képek és egyéb, harmonikusan illeszkedő kiegészítők. Apró kincsek, amelyektől az új gyerekszoba, és végső soron az egész ház barátságos és otthonos lesz. Igazi jutalomjáték. A fizikailag aktív időszakot követően, mostanában úgy érzem, egyre erősödik bennem a befelé fordulás, a fókuszálás igénye: lélekben magabiztosan készülök a természetes, önhipnózissal támogatott szülésemre. Az ágyam mellett a könyv, amiből esténként hangolódom: Szülés, ahol én irányítok. A tervek szerint, Blankára, a hét éves kislányunkra a Nagypapáék vigyáznak ezen a hétvégén. Kimenőt szerveztem magunknak vasárnap kora délutánig. Régóta várt baráti ebédre vagyunk hivatalosak. Esetemben az ilyen ritka alkalmakon, az egészséges zöldségek meg a csirkehús remek barátságot tud kötni némi vagy egészen sok bacon-nel, egy korty minőségi vörösborral, és persze valami különleges desszerttel zárásként. Hmmm. Mindeközben kellemes, ráérős beszélgetés kitűnő társaságban – az a lélekemelős fajta. De jó lesz! Már alig várom. Aztán jöhet egy séta, és talán egy esti, összebújós filmnézés. Sok volt a feladat az elmúlt hetekben - nagyon megérdemeljük ezt a kis kényeztetést. A méretes pocakommal együtt egész nőcis hangulatba kerültem. Olyan kismamásan szépnek érzem magam. A fodrász is belefért, és még a körmömet is vörösre festettem - ajándékként magamnak. Eszembe is jutott miközben készült a lakkozás, hogy valószínűleg jó ideig úgysem lesz ilyesmikre lehetőségem… És aztán szombat reggel megkezdődött a cuki világom, meg az ideális elképzeléseim szilánkosra töredezése. Összeszedtünk valahol egy fájdalmas gyomor panaszokat okozó, alul-fölül támadó vírust, amivel legfeljebb a fürdőszobáig lehetett kiruccani; azt is csak komoly erőfeszítések árán. Ennyit a tervekről, meg a feltöltődésről… Két nappal korábban még a „minden a legnagyobb rendben” diagnózissal távoztam az ultrahangos vizsgálatról. Aztán hirtelen lecsapott a kíméletlen rosszullét, órákig tartó háború zajlott a testemben, ami érezhetően a hasamban lévő magzatot is nagyon megviselte. Aggódtam és imádkoztam, hogy ne legyen semmi baja a kicsinek. A wc-be kapaszkodó szép kezeimen, a kimenőre készült vörös körmök groteszkül vigyorogtak rám… A küzdelmes napot követően, éjjelre valamivel jobban lettem, és szívből reménykedtem, hogy megúsztam ennyivel. Sajnos nem így történt. Vasárnap reggel kb. 5 perces fájásokra ébredtem. 8:30-kor vált nyilvánvalóvá, hogy azonnal indulni kell a kórházba. Természetesen semmilyen csomagom nem volt előkészítve a szülésre – hiszen, ej ráérünk arra még… A következő, alig másfél órában összesűrűsödött az életem. Mintha a Mátrix-ban egy rossz tablettát kaptam volna be. Kb. egy óra múlva értünk a szülőszoba ajtajába, ahol szó szerint egymásba botlottunk a fogadott orvosommal. Ha a doktornő beugrik a büfébe inni egy kávét, már lemarad rólunk. Végtelen hosszú útnak tűnt a kórház földszintjéről eljutni a 4. emeletig - ahol én már „picit” nyűgös voltam, mert babuskánk közben félreérthetetlenül jelezte, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti a pocaklakó létet. Így esett, hogy alig negyed óra múlva, két izmos tolófájást követően kétgyermekes anya lettem. Úgy éltem meg, mintha a kisfiam megijedt volna, és előzetes bejelentés nélkül „kimenekült” a többé már nem biztonságosnak ítélt világából... Ebből az utolsó 15 percből még legalább egy azzal telt el, hogy én perlekedtem mindenkivel, beleértve a nőgyógyászt, a jó Istent és a kisfiamat is, hogy ez nem történhet meg, nem így beszéltük meg, még nincs itt az ideje a megszületésnek! Tessék ezt a dolgot abbahagyni, megállítani! Mooost!! Megpróbáltam minden erőmmel ellenállni annak, ami nálam magasabb szinten rendeltetett el - nyilván eredménytelenül. Számomra nagyon nehéz (volt) ezt elfogadni. Valószínűleg, a „miért így”, és „miért épp velem” kérdések feldolgozásával még elbíbelődök kicsit a későbbiekben. Esetleg írhatnék egy könyvet: Szülés, ahol a gyermekem irányít címmel. A tények: kisfiunk, Barnabás a tervezettnél korábban, kisebb súllyal, elképesztő tempóban, a családjára a frászt hozva; összességében mégis több irányból védve és támogatva, egészségesen kezdte meg földi pályafutását. (2016. nov.) És a lényeg: nem meglepő módon, számomra ő a legédesebb kis krapek a világon. Szerelem első látásra. Ilyen picúrként is van benne valami ellenállhatatlanul vonzó és elegáns. Azóta már szerencsére naponta gyönyörködhetek a fogatlan mosolyában! A születése történetéből pedig a következő szösszenetek esélyesek bekerülni a családi legendáriumba: 1. A háborítatlan szülés „kellékes” táskáját (meditációs CD, füstölő, ringató kendő stb.) a lányunk születésénél sem volt idő kinyitni. A kisfiunk születésénél már ilyen táska sem volt… 2. A szülés után feltűnt, hogy „csak” annyira volt sietős a dolog, hogy Barnit sikerült utcai ruhában és fél zokniban megszülnöm… 3. Miután megkérdezték, hogy mi lesz a neve a babának, a férjem nagy izgalmában rávágta az első „B” betűs nevet, ami eszébe jutott: Boldizsár! Még szerencse, hogy nem ájultam el, és tudtam korrigálni.