Az én kedvenc, őrült, -belőlünkiscsakegyvan- családunk
2017.03.21.
Az ötödik gyerkőcünket várjuk... A "mai világban" tudom, hogy mind nem trendi, amit írni fogok, de ez van: ha sokszor panaszkodom is, azért még többször fordul meg a fejemben, hogy nagyon irigyelném magam, ha nem én lennék. No, nem azért, mert bárminemű különleges képességem vagy menő karrierem, gazdagságom volna. Csak hálás vagyok. Istennek. Tudom, hogy Neki köszönhetem minden álmom megélését. A férjem, az egyetlen igaz szerelmem, hű társam: az előttem álló - érzem, ismét kevés alvással töltött- éjszaka nem volna elég felsorolni számtalan jó tulajdonságát. Szeretem. Egyre jobban. Az Úr jól tudta ezt már akkor is, mikor én még csak 18 éves fiatal fruskaként éreztem valamit iránta. Már lassan öt csoda teszi nehézzé és édessé, fárasztóvá és különlegessé mindennapjainkat. Vannak pillantások, vélemények, melyből úgy kellene éreznem, hogy a mi családunkban sokan vagyunk. Valóban kissé sok és sokk: ha a munkahelyemen hivatalos papírokon mindenkiről mindent fel kell jegyeznem és na jó, sok tud lenni a szennyes ruhák mennyisége is. A gyerkőceinknek? Hát, nekik is sok, ha arról van szó, hogy apa úgy sem tud annyi túrórudit és joghurtot venni, amelynek egy (vagy fél) nap időtartam alatti elfogyasztása gondot okozna. Nem sok viszont, ha az együtt játszásról van szó, ha az egymás iránti ragaszkodásról van szó, ha a cseréljünk-add kölcsön-segíts napi testvérpolitikáról van szó. Nem sok, amikor este hozzám bújnak és mesét mondunk és nem sok, amikor megölelhetem őket és nem sok, amikor együtt kacagunk a már lassan nem a legkisebb édes grimaszain és elmés következtetésein. Szeretem, akármilyenek is, nekem csodásak! Ajándékként és áldásként kaptuk őket és valóban azok, akkor is, amikor a nagyfiam reggeli tiszta ruhájából az iskolába érkezve már csupa sár lesz és akkor is, amikor gyönyörű kislányom legnyilvánvalóbb képessége az, hogy emberi fülre már ártalmas, magas frekvenciájú hangot képes kiadni magából és akkor is, amikor a nagylányom szobájába már belépni is balesetveszélyes...Persze, utóbbi élmények esetén a legerősebb fokozatú emlékeztető kell és jó szemüveg, hogy lássam azt az édes kis masnit különleges ajándékainkon. Pedig ott van. Az idegtépő reggeli rohanásokban, esti könyörgésekben, a legdurvább káoszban is ott a masni. A kis pocilakónk: még csupa titok, rejtély és találgatás, de már látom rajta is a kis masnit... Szeretem a családom.
Hozzászólások