Messze lakunk a nagyszülőktől, így ritkán megyünk mamához és papához látogatóba. ilyenkor én kicsit pihenhetek, a baba imád papával és mamával lenni, apa pedig kikapcsolódhat egyedül otthon. Már nagyon vártam, hogy a párom szüleinél töltsünk egy teljes hetet. Végre napközben barangolhatok az internet, elmehetek vásárolgatni egy kicsit és ha rosszul aludt a kicsi éjszaka napközben én is tudok aludni. Eddig nem is volt semmi baj, viszont a mostani hazajövetelünk után nagyszülő elvonási tüneteket tapasztaltam a csöppségen. Mint kiderült a nagypapa, aki imádja az egyedüli fiú unokáját, megengedte, hogy a mennyezeti lámpaburával játszhasson. Így itthon üvöltve a karjaimban nézi a csillárunkat és nyújtja felé a kicsi kezeit. Esténként mama fürdette a kis trónörököst. Itthon a párom az első fürdetés közben kiszólt a fürdőből „Mit csináltatok ti ezzel a gyerekkel?” Megyek megnézni mi történt és csodálkozva tapasztalom, hogy a párom és persze a fürdőszoba is úszik a vízben. A picúr pedig fülig érő szájjal, két kézzel csapkodja a vizet. Minek nekünk fürdős játék. Kúszós mászós korszakban vagyunk és úgy szokott kotorni a lakásban, mint egy kis bulldog. Illetve csak kotort. Mert a papa egyfolytában a kezében hordozta és persze azzal játszott, amivel csak akart. Itthon körülbelül 2 napig hisztiroham követett hisztirohamot. A gyerek üvöltött én pedig próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem Tibike, nem lehet a távirányítót a földhöz vágni. Nem Tibike, nem lehet anya telefonját rágni. Nem Tibike, nem lehet apa ölében ülve a klaviatúrát püfölni. És nem, az ajtóban sem azért van az üveg, hogy azt a kis játékoddal püföld. Akkor sem, ha mamánál és papánál lehetett. És nem kincsem, akkor sem, ha minden más játékot üvöltve dobsz a nappali másik végébe. Majd miután nagy nehezen visszaszoktunk a régi kerékvágásba, körülbelül egy hét múlva, felhívtak a párom szülei és papa megkérdezte „Hogy bírja a kicsi nélkülünk? Olyan üres a lakás nélküle, így azt beszéltük mamával lemegyek hozzátok egy pár napra. Vasárnap érkezem.”