Kovács-Drén Tímea vagyok, kislányunk novemberben volt három éves, kisfiunk 15 hónapos lesz. Az ő történetével szeretnék pályázni, mert már a születése sem mindennapi volt, és azóta is ő egy különleges gyerek, sok mindenen ment már keresztül fiatal kora ellenére és vele együtt mi is, ezért az anyaságot vele kicsit másabb módon élem meg, mint egy „átlagos” kisgyerekkel. Minden nehézség ellenére ő egy annyira kiegyensúlyozott, örökké vidám, mosolygós kisfiú, hogy nekünk is sok erőt ad, és sokszor teljesen el is feledteti velem a problémákat. Ha ránézek, mindig csak azt a boldogságot, szeretetet látom és érzem, amit csak egy gyerek adhat. 2016 január közepére voltam kiírva a második gyermekünkkel. A szülést előre elképzeltem,. fejben nagyon készültem rá, könyveket olvastam, a 36. héttől ittam a málnalevél teát és ettem datolyát (állítólag nagyon hatásos, könnyebb és fájdalommentesebb lesz tőle a szülés), homeopátiás szert is szedtem. Úgy képzeltem, hogy ha elkezdődik, akkor majd minden halad a maga rendjén, fokozatosan. A 39. héten, az egyik este átjöttek a szüleim, hogy megbeszéljük, hogy ha akkor indul be a szülés, amikor a férjem dolgozik napközben, hogy fogok bejutni a klinikára, ki jön értem. De mondtam viccesen, hogy nem kell ezen aggódni, úgyis lesz idő kitalálni akkor is, ha itt az idő, nem megy az olyan gyorsan, mint a filmekben, hogy hipp-hopp kibújik a baba. Másnap délelőtt (január 7.) fájdogált a derekam, de csak úgy össze-vissza, rendszertelenül és nem volt vészes, azt hittem, biztos csak jósló fájások, és éppen készültünk menni a kislányommal a védőnőhöz. De aztán meggondoltam magam, hogy menjünk inkább ebéd után, addig pihenek. Aztán leültünk ebédelni, nekem kezdett gyanús lenni a dolog, de még mindig kb. 20 percenként éreztem valamit. Felhívtam a szülésznőt, hogy bemenjük-e ezzel, de nem vette fel. Aztán alig tettem le a telefont, jött pár durva fájás, kizúdult a magzatvíz és már éreztem, hogy a vízzel együtt szinte jött a baba is. A feje már nagyon nyomott és egyből tolófájásaim lettek. Na, gondoltam, innen már nem megyek sehova, gyorsan mentőt kell hívni. A kislányomat gyorsan bekötöttem az etetőszékbe, hogy ne szaladgáljon, kinyitottam az ajtót, beültem a kádba, hogy mégse a szobában csináljak felfordulást és hívtam a mentőket. 12.35-kor telefonáltam, pár perc alatt perc alatt ott voltak, 45-kor megszületett a kisfiunk. Közben hívott a szülésznő, mondtam, hogy jön a mentő, nem érünk be. Szegény kislányom csak ült ott a székben, szerencsére háttal volt nekem és messze, de mindig forgolódott hátra, meg is ijedt, mikor a mentősök beléptek. Sajnáltam, hogy nem tudtam megnyugtatni, kiabáltam neki, hogy nincs semmi baj. Az egyik mentős ment oda hozzá és nyugtatgatta. A mentősök is néztek nagyot, mikor megláttak engem a kádban, a picur feje már majdnem kint volt. Szerencsére minden rendben zajlott, pár nyomás, és megszületett, egyből felsírt, egészségesen, hangosan. Miután megszületett a kisfiunk, felhívtam a férjemet, hogy szóljon az anyukájának, jöjjön a kislányunkra vigyázni. Szegény, először fel sem fogta, hallatszott a hangján, hogy megijedt, azt hitte, hogy rosszul hall, vissza is kérdezett. Mikor a nagyszülők megérkeztek, a babát és engem bevittek a klinikára Még szerencse, hogy a cuccom már össze volt pakolva hetekkel ezelőtt, így csak felkapták a táskát. A mentősök is nagyon rendesek voltak, olyan profin tették a dolgukat. Az úton is mindig kérdezgették, hogy vagyok. De teljesen jól voltam, még fáradtnak sem éreztem magam, csodálkoztam is rajta. Mikor beértünk a férjem és a szülésznő már a parkolóban vártak minket. Nagyon meg voltak lepődve a történteken, én meg csak mosolyogtam. Öt hónapig éltük az átlagos babázós napokat, mint mindenki más. Aztán egy fénykép megváltoztatta az életünket. Ugyanis egy vakuval készült fotón észrevettem valami furcsát Tomika jobb szemén. Másnap egyből orvos, aki már valami gyanúsat észrevett, továbbküldött, vizsgálatok, altatás, a diagnózis retinoblastoma. Ez egy rosszindulatú daganat a szem ideghártyáján. Teljesen összetörtünk, nem akartuk elhinni, hogy ez velünk történik, mintha csak egy rossz álom lett volna. Másik orvoshoz is elmentünk másodvéleményért, a diagnózis ugyanaz, de a javasolt kezelés más, amivel megmenthető a jobb szemén a látása is. A doktornő embersége, hozzáállása, biztatása annyira megnyugtató volt, hogy tudtuk, jó helyen vagyunk és bízhatunk a teljes gyógyulásban. Másnap már az onkológián találtuk magunkat, kezdődött a kemoterápia. Míg mások vidáman töltötték a nyarat, kirándultak, mi kórházba járkáltunk. Szerencsére hatott a kezelés, jól viselte a megpróbáltatásokat, pedig akkor még csak féléves volt. Reméljük, hogy nem is fog erre emlékezni. Bennünk is az tartotta a lelket, hogy láttuk rajta, jól van, mindenkire mosolyog, jókedvű. Azóta eltelt több, mint fél év, és minden a legnagyobb rendben, csak kontrollra kell járnunk. Naponta kell tapaszolni a szemét, hogy erősödjön, és úgy vesszük észre, hogy jól lát. Így lassan visszarázódtunk a mindennapokba, a nagytesó oviba jár, amit nagyon szeret. Szívesen megosztanám életünk további történéseit is az olvasókkal. Nekem most így az anyaság plusz kihívással jár, de megoldom, valamiért az élet ezt hozta, hogy nekünk meg kell birkóznunk ezzel. Viszont sosem gondolok a rosszra, csakis a pozitív oldalát látom mindennek, boldog család vagyunk.