Egy anyának mindig van egy története, ami összefügg a gyerekekkel.

Mindegy kivel, mikor, hol beszélgetsz, mindig van valami, amiről a gyerekeid jutnak eszedbe. Valójában azért, mert mindig ők járnak a fejünkben, és amíg az élet el nem hozza azt az időt, amikor már nem lesznek mindennap mellettünk, mi éljük és irányítjuk az ő életüket is.

Így vagyok én is ezzel, két gyerek édesanyjaként az életem lassan 9 éve róluk szól.
Reggel felkelek és készítem őket indulásra, reggelit készítek, bepakolom az iskolatáskát, kikészítem a ruhájukat, végiggondolom a napjukat, hogy mit ne felejtsenek el aznapra. Majd iskola és bölcsőde után munkába indulok.

Elvégzem a napi teendőimet, de az agyam egyik fele mindig rajtuk jár. Aggódom a nagy fiamon, akivel még reggel a kocsiban is a verset mondtuk, mert aznap felelnek belőle és a kisfiamon, hogy hogy fog tudni elaludni délben, mert otthon hagyta a plüss állatát a reggeli rohanásban. Beszélgetésbe elegyedek ebéd közben a kollegákkal, de mindegy miről van éppen szó, a történet vége a gyerekeim lesznek. Ha valaki fogorvoshoz megy, nekem az jut eszembe, hogy a fiamat is be kell jelenteni fogszabályzásra, ha pedig a kávészünetben divatmagazint olvasok, az jár a fejemben, hogy a kicsinek is cipőt kell venni. Munka után rohanás újra, iskola, bölcsőde, házi feladat, edzések, főzés, mosás, és készülés egy következő napra, ugyanígy.

És hogy mit érzek egy ilyen nap után? Fáradságot és elégedetlenséget. Hogy egész nap mentem, csináltam a dolgom és mégse jutottam semmire, hiszen oly sok mindennel elmaradásban vagyok. Vagy mégsem? Mégis csak tettem valamit ma is? Igen, hiszen gondoskodtam a családról, törődtem velük, gondoltam rájuk, aggódtam értük. És ami a legfontosabb, szerettem őket és ők viszont szerettek. És minden ilyen fáradságos, gondterhelt nap után elmondhatom: anya vagyok és anyának lenni jó.