Anya, nagyanya, nagymama, mama, mami, nagyi – ízlelgetem a szavakat. Anya-e a nagymama? Persze, duplán is! Megváltozik-e az anyai szerepkör azzal, ha a gyermekünk felnő? Biztos. Saját tapasztalatból tudom, hogy hajszoljuk az időt: nőjjön már az a gyerek, legyen nagyobb súlya, nyúljon magasabbra, beszéljen szépen, érthetően, menjen iskolába, legyen jó tanuló, lássuk miből tehetséges, sportoljon, végezze el eredményesen a főiskolát, legyen helyes fiúja, menjen férjhez és szülessen meg első gyermeke. Hosszú évek elteltével így leszünk nagyszülők, végigizgulva – nem feltétlenül a kórházban – lányunk első szülését. Az élet a mi saját egyedi utunk, amit magunk jól-rosszul találunk meg és küzdünk végig sikeresen, hol kevésbé szerencsésen. Hallottam olyan húsz év fölöttiekről, akik évről évre más és más ötletekkel bombázzák szüleiket: hol és milyen felsőoktatási intézménybe felvételiznének, amire készülni kell és közben a munkába állás szóba sem jöhet. A szülők, gyakran egyedülálló anyák, összehúzzák a nadrágszíjat és minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy gyermekük kitűzött célja teljesüljön. Ismerek olyan huszonéves fiúkat, akik még mindig szüleikkel élnek, a régi gyerekszobájukban alszanak, anyjuk főztjét eszik és egész nap a számítógép bűvöletében vannak. Állást nem is keresnek, jó nekik az életük úgy ahogy van, egyáltalán nem vágynak önállóságra, a biztonságot továbbra is a szülői ház adja meg számukra. A szülők pedig összeszorított foggal jó képet vágnak az egészhez és reménykedve figyelik, hátha fiúk hamarosan felnő. Vannak felnőtt gyerekek és olyan szülők is, akik arra törekednek, hogy sose vesszen el az a szál, ami összeköti őket. És mikor ér véget ez az édes-terhes kötelezettség? Az attól függ! Mikor szakad el az a bizonyos köldökzsinór? Amikor az első unokám, Zita megszületett az egész napot végigizgultam. Reggel mentek be a korházba és én a munkahelyem vártam a híreket. Már véget ért a munkaidő és még mindig semmi. Elérni érthető módon senkit nem tudtam, így délután hatkor kiadtam a parancsot: megyünk a kórházba. Szorongással a gyomromban értünk fel a második emeletre, ahol pont szembe jött velünk a vejem és ő irányított be bennünket az „alternatív szülőszobába”, ahol a már kimosdatott baba óákolt édesanyja karjaiban. A lányom még homályos tekintetével rám nézett és kezembe adta Zitát: csinálj vele valamit!