Én most - kicsit rendhagyó módon - a mi kis családi drámánkat szeretném elmesélni. Azért választottam ezt a történetet, mert három éves kisfiam életében ez volt az első olyan esemény, amely láthatóan megérintette, foglalkoztatta, onnantól, hogy tudomást szerzett róla, egész nap ekörül forogtak a kis gondolatai, és mindenképpen szeretett volna megoldást találni a problémára.

Kisfiunk, Zolika már nagyon várta, hogy végre megszülessen a kistesója. Évekkel ezelőtt elhatároztuk, ha egyszer kislányunk lesz, Annaveronikának szeretnénk elnevezni, és mikor kiderült, hogy kislányt várok, boldogan vetettük bele magunkat az ügyintézésbe, ugyanis jelenleg ilyen név nem szerepel az anyakönyvezhető női utónevek között. Amíg vártuk, hogy elbírálják a névkérelmünket, Zolika minden kisbabás párt megállított az utcán, és örvendezve dicsekedett el azzal, hogy neki is lesz kistesója, és ő már most nagyon szereti és nagyon várja kicsi Annaveronikát.

Aztán egy nap megérkezett a hivatalos válasz: a család teljes megdöbbenésére elutasították a névkérelmünket. Sírva olvasgattam a levelet, amikor kisfiam odajött hozzám: "Mit csinálsz, anya?" "Elolvastam egy levelet." "És mit írnak?" kérdezte a könnyeimet látva. "Azt, hogy nem hívhatjuk kicsi Annaveronikát Annaveronikának." Mély döbbenet ült ki a kis pofijára, el kellett ismételnem neki a mondatot, mert először nem akarta elhinni. "És mért nem hívhatjuk Annaveronikának a kistesómat?!" csattant fel. "Azért, mert nem tetszik a bácsiknak ez a név." Hát akkor majd én megmondom nekik, hogy nem mondhatják anyának, hogy nem lehet Annaveronika! Nem is, inkább sikítok nekik egyet!" mondta mérgesen Zolika. "Rendben Kincsem, most kivételesen sikíthatsz, de jó nagyot!" "Rendben anya, és direkt!" Ez utóbbit azért tette hozzá, mert alapvetően szándékosan nem bántunk senkit, nem sikítozunk más fülbe, mert az fáj neki - ezek afféle szabályok itthon. De ezzel nem volt vége, tovább szárnyalt Zolika fantáziája: "Nem is, anyukám, inkább szerezzünk alkatrészeket, azokkal csináljunk egy hatalmas sárgolyót, azt gurítsuk le, és akkor nem lesz olyan csúnya bácsi, aki ilyet mondjon!" A sárgolyós ötletet Zolika a kedvenc meséjéből vette. Az ilyen jellegű gondolatokat csírájában szoktuk elfojtani, azonnal elmagyarázzuk neki, mi a gond az ilyen ötletekkel, de most nem volt erőm hozzá, kivételesen csak egy szigorú pillantásra futotta tőlem.

Néhány órával később, miután Zolika felébredt a délutáni pihenésből, így szólt hozzám: "Anya, anyuka! Éhes vagyok. Hozzál kisuzsit, aztán készüljünk az útra!" "Milyen útra?" "Anya munkahelyére, a csúnya bácsihoz!" "Kincsem, ő egy másik munkahelyen dolgozik, nem tudom, hol." "Jó, akkor kérdezzük meg a térképtől!" "Őt nem tudja a térkép megmutatni, Zozikám." "De, igen! Ott van, ahol az X!" bizonygatta, hiszen ezt is megtanulta kedvenc meséjéből. "Ehhez a bácsihoz nem lehet elmenni, csak levelet lehet írni neki." Erre derült égből villám csapás, a következő mondattal szembesültem: "Apa is ki van akadva?" Hogy lezárjam szegénykém csalódott megoldáskeresését, ennyivel ütöttem el a dolgot: "Igen, Zozkám, ő is ki van akadva. Már ő is írt levelet a bácsinak." Megint néhány óra elteltével, a délutáni hancúrozás közepén egyszer csak odaszaladt hozzám a kisfiam: "Anya, megmutassam, hogy haragszom?" Meglepett a kérdés, nem igazán tudtam, mire véljem, úgyhogy kiváncsiságból rávágtam, hogy mutasd! Erre Zolika nagyon morcos arcot vágott, és így kiáltott: "Te most bemész a szobádba, és ott maradsz!" "És kinek mondod ezt? Csak úgy, amikor mérges vagy?" kérdeztem elhűlve. "Nem! A csúnya bácsinak!"