Néha érdemes eljátszani a gondolattal és megállítani a pillanatot. Kívülről magunkra nézni. Vajon milyennek is lát minket az, aki ránk néz? Milyen messze van a valóság attól, ami csak a látszat?

A legfrissebb kép, egy tegnapi: egy bekötött fejű nyolc és majdnem fél éves hatalmas lelkesedéssel száguldozik egy vidéki bevásárló központ játszóháza előtt egy oroszlán hátán szombat délután. Ennyi? Vagy csak ennyi látszik?

Talán csak a nagyon hozzáértő szemmel ránk tekintők vennék észre, hogy idegenek vagyunk a városban, nem igazi turisták, és nem is a hazai terepen egy ráérős szombat délután vásárolni indulók.

Egyedül a nagylány versenyre elkészített frizurája árulhatná el, hogy ő kora reggel óta a világ egyik legnagyobb táncszövetségének Magyarországon rendezett válogatóversenyén vett részt, és most éppen az eredményhirdetés előtti szabad, de egy kiadós sétához még túl barátságtalan órákat igyekszünk nem csak ebéddel, de egyéb tartalmakkal is megtölteni.

Azt csak a helyi fogadó recepciósai tudják, hogy amikor előző este, iskola és két óra utazás után beléptünk az ajtón, nem azt kérdezték, hogy kik vagyunk, hanem azt, hogy "ugye Önöknek foglaltuk le az emeletes ágyas szobát?" mert épp egy évvel ezelőtt is itt jártunk, és ami egyszer bevált, oda visszatérünk.

Arról csak a játszóházban dolgozó nénik tudnak, hogy pont az előbb jöttünk vissza a gyerekekért, akik az éppen elcsípett kuponnapoknak hála egy fél óra játékidőt töltöttek el náluk, ameddig mi két sarokkal arrébb ittunk egy finom kávét - nem azért, mert esetleg jól hangzó Apa-Anya idő volt, hanem mert tudjuk jól, hogy hosszú lesz még az este, mielőtt hazaindulhatunk majd. Ezek a nénik azok, akik harminc perc után már arról is tudnának mesélni, hogy most már megértik, hogy miért is mertük egyáltalán otthagyni a kis bicebócát a naggyal, amikor ráadásul a kicsi feje még be is van kötve - hiszen eddigre már látták, hogy a két gyerek el nem mozdul egymás mellől, és a nagy minden rezdülésével együtt él-játszik-vigyáz a kicsivel.

Azt már csak mi tudjuk, hogy anya és apa és a nagylány ebben a pillanatban nem annak örül, hogy a kisebbik gyerek milyen ügyesen száguld azon az oroszlánon, hanem annak, hogy az éppen egy hete történt baleset miatt kimaradó torna helyett (mert megmondta a doktor bácsi, aki az ügyleten fájdalom és sírás nélkül ragasztotta össze a véletlenül felrepedt buksit, hogy "ne sportoljon, ne tornázzon" - ennél több nem is kellett a soron kívüli pihenéshez)-  szóval a kicsi végre megint olyasmit csinál, ami fejleszti a mozgását, mert azt, hogy egyébként egy furán járó, máshogyan mozgó gyerek, azt a többiek csak akkor veszik majd észre, amikor leszáll az alkalmi lóról.

Nem látszik, ami mögötte van. Néha nem is fontos, nem is kell, hogy mindenki értse. De mégis ez az, ami igazán számít.