És csak ül a gyerek a számítógép előtt. Ha rajta múlna, valószínűleg ez lenne felnőttként a főállása: ülni a számítógép előtt és csinálni a semmit.
 
Persze csak az én szempontomból csinálja a semmit, számára a számítógépezés igenis nagyon fontos - sőt Nagyon Fontos - tevékenység. Amennyire beavatnak, annyit tudok: a nagy lányom azért ül ott, mert beszélget az osztálytársaival, a középső pedig azért, mert Minecraftozik, modokat épít és világokat hoz létre. Megértem őket, tényleg, én is tudnék abszolút gépfüggő lenni, megvan bennem a potenciál, csak már felnőtt fejjel, nagy akaraterővel lebeszélem magam róla, hogy naphosszat bámuljam a monitoron az internet sötét bugyrait. De minden megértésem ellenére néha fáj nézni, hogy mást sem akarnának, mint ülni a gép előtt.
 
A kicsi még nem számítógépezik, ő még lelkesedik, ha azt mondom, hogy menjünk sétálni, hintázni, kacsákat nézni, labdázni, akármit csinálni, csak ne itthon, a négy fal között. A másik kettőnek fel sem tűnne talán, hogy felkelt és lement a nap, ha hagynám, annyira be tudja szippantani őket a saját gépük. Pedig ők még a kortársaikhoz képest szigorúan vannak tartva a számítógépek és okostelefonok szempontjából. Amikor már másodikban minden kis osztálytársnak volt okostelefonja, akkor nekik még buta telefon sem volt megengedve, mert minek, ha egyszer én viszem és hozom őket az iskolába oda-vissza. Akkor lett csak telefonjuk, amikor már egyedül kezdtek iskolába járni, és akkor is csak valami nagyon egyszerű, amiről fel tudtak hívni, ha bajban voltak.
 
A nyomás azonban nagy a szülőkön, a lányaim már korán úgy jöttek haza az iskolából, hogy “de anya, olyan ciki, hogy nekem nincs telefonom, facebookom, instagramom…” És csak sorolták, hogy az osztálytársak már negyedikben fenn vannak minden közösségi oldalon és a legújabb iPhone pörög a kezükben. Minden alkalommal leültem meglepetésemben, hogy mennyire le vagyok maradva, mert nemhogy a gyereknek, de még magamnak sem venném meg a legújabb iPhone-t százezrekért. Azt sem értem, hogy tízéves gyerekeknek mi keresnivalója van Facebookon. De simán lehet, hogy tényleg én vagyok az ódivatú anyuka, aki meggátolja a gyerekei technikai fejlődését.
 
Nem vagyok egyedül a problémámmal, több anyatársammal beszélgetve mindig oda lyukadunk ki, hogy nem tudjuk, mi a jó megoldás erre a problémára. Mert ha nem engedem meg a gyereknek, hogy annyit telefonozzon és gépezzen, mint a társai, akkor lemarad, kimarad, cikizni fogják, nem ismeri majd az aktuális trendeket, azaz nem lesz MENŐ. Viszont a saját józan eszem azt súgja, hogy ez nagyon sok, ez már túlzás, hát nem élhet az a kölök belebutulva a telefonjába és a számítógépbe, menni kell, szaladgálni kell meg fára mászni is kell ilyenkor, nem csak ülni és nyomkodni a billentyűket.
 
Úgyhogy most még az arany középutat keresem. Rájuk parancsolok, hogy sétálni megyünk és nincs nyafogás, ott kell hagyniuk a gépet és velem jönni nagy duzzogva a friss levegőre. Kikapcsoltatok minden kütyüt kegyetlenül lefekvés előtt egy órával, mert az nem egészséges, hogy a képernyő elől menjenek egyből aludni. És még a közös étkezések alatt is betiltottam a kütyühasználatot. Ilyen apróságokkal igyekszem egyensúlyozni és csak reménykedem, hogy jól csinálom és nem éri őket semmiféle maradandó károsodás.