Amikor a most 12 éves nagylányom kétévesen jobban rajzolt, mint én valaha fogok, akkor felvetődött bennem a kérdés, hogy most tényleg egy rajztehetséget sikerült szülnöm vagy csak én is egy vagyok a sokmillió anya közül, aki annyira elfogult, hogy még a pirosat is rózsaszínnek látja, ha a gyerekéről van szó.
 
Az idő bebizonyította, hogy tényleg tehetséges és a rajzai elképesztőek. Abban is biztos vagyok, hogy nem tőlem vagy az apjától örökölte, mert mindketten megálltunk a fejlődésben rajz terén, valahol másfél éves korunkban, úgyhogy a pálcikalábú póni az összes tudásunk, de már az is nagy kihívás. Azt hiszem, oviban lettem benne biztos, hogy nemcsak az anyai elfogultságom játszik velem, hanem tényleg különlegesen jól rajzol a gyerek, de ehhez kellett a külső, pedagógustól érkező megerősítés is. Kiscsoportos korában hívott félre az óvónő, hogy ez a gyerek nem hároméves, hanem inkább hatéves szinten rajzol, érdemes rá odafigyelni, anyuka.
 
Mihez kezd az anyuka ezzel az információval egy hároméves gyereknél? Különórára íratja? Hát, én nem. Odafigyeltem, megvettem a megfelelő eszközöket, elláttam papírral és festékkel, volt itthon olyan színátmentes ceruzakészlet, hogy a fal adja a másikat, de nem nyomasztottam ovisként azzal, hogy külön tanuljon rajzot. Aztán általános iskola alsó tagozaton szerencsénkre jó kezekbe került, a rajztanár olyan fantasztikus, csupa nagybetűs pedagógus volt, aki külön figyelmet szentelt az óráin a tehetségesebb gyerekeknek, úgyhogy akkor nem is volt szüksége különórára ahhoz, hogy fejlessze a képességeit. Most viszont, felsőben már más a helyzet, a nagybetűs pedagógus sajnos nem kíséri tovább az útján, úgyhogy így hatodikban már fogadtam mellé különtanárt, akivel a különböző rajztechnikákat és fortélyokat tanulhatja.
 
A különórákban csak ilyen szinten hiszek, hogy a meglévő tehetség gondozására remekül használhatók. De alapjában felesleges nyomasztani a gyerekeket ezernyi délutáni különórával, ha amúgy semmi kedvük hozzá. Ha úgy ül ott, hogy lélekben máshol jár, akkor úgysem tanul meg semmit úgy igazán, szívből, hogy az tényleg beépüljön a kis fejébe. Szülőként azt hiszem annyi a feladatom, hogy figyeljem, milyen tehetséget csillantanak fel a gyerekeim és ezekben segítsek nekik, hogy kiteljesedjenek. Ez pedig hálás szerep, mert mindig nagy öröm, ha azt látom, milyen csodálatos kis egyéniségek és boldogan nézem, ahogy bontogatják a szárnyaikat.