Nem személyes sértés, amikor önállóbb lesz a gyerek (csak nem annyira könnyű)
2017.03.30.
Erika Csupa szív magazin
Minden anya egy szuperhős. Sokkal több erő rejlik bennünk, mint azt gondolnánk magunkról.
Másfél éves a legkisebb gyerekem. Akkor vagyok jó anya, ha figyelek az igényeire, ha szomjas, éhes, szomorú, fáradt, frusztrált, én reagálok és megteszem a szükséges lépéseket, hogy segítsek neki. A legtöbbször még nem tudja egyértelműen kifejezni az igényeit, de én, mint okos anya tudok olvasni a sorok között és tudom, mire van szüksége.

Ezt valahogy sose tanuljuk, benne van az ösztöneinkben.

A jó anyaságot nem úgy értem, hogy akkor vagyok menő, meg a facebook-on akkor kapok sok like-ot, ha kiposztolom, hogy meg tudtam nyugtatni a hisztiző gyerekemet. Nem. Úgy vagyok jó anya, hogy a saját lelkiismeretem és lelki egyensúlyom rendben van, mert teljesítettem, ami a magam számára előírt helyes anyai teendő.

A legnagyobb fiam kiskamasz. Akkor vagyok jó anya, ha már nem teszek meg mindent helyette, ha hagyom, hogy egyre önállóbban éljen a világban, járja a saját útját. Már egyre pontosabban meg tudja fogalmazni mit akar, és nem nekem kell dekódolnom őt. Nem feltétlen tudom mik az igényei, vagyis elképzeléseim lehetnek róla, de nem biztos, hogy ő pont arra vágyik, azt igényelné, amit én nyújtanék neki.

Piszok nehéz az első állapotból eljutni a másodikba. Meg persze még tovább is, amikor már nem is kiskamasz, hanem nagykamasz majd önálló felnőtt lesz a gyerekből, nekem pedig el kell engednem a kezét.

Azért olyan nehéz a két állapot közti út, mert ez nem egy nyílegyenesen történő utazás, hanem hepehupás, kanyargós, néha vissza-visszafordul, majd nagyot lódul és rohan előre. Én meg kapkodom a fejem.

Ráadásul kevés az útmutató, a kapaszkodó. És ha még van is okos könyv, cikk meg előadás, minden gyerek más, más a személyisége, más ütemben fejlődik és lesz egyre önállóbb.
Mégis mi segít akkor, hogy minél gördülékenyebb legyen a két állapot közti átmenet?
Szerintem az egyik legnagyobb mankó, mint rengeteg más esetben is, az önismeret.
  • Hogy felismerjem, a gyerekem egyre közelebb kerül az önállósodáshoz, ami nem személyes sértés rám nézve, hanem a természet rendje.
  • Hogy tisztában legyek vele, nem a gyerek az életem egyedüli értelme, és ha majd ő kirepül, akkor is meglesz a saját életem saját célokkal és teendőkkel. Nem kell a gyerekembe kapaszkodnom.
  • Hogy tudjam, az hogy egyre inkább elengedem a kezét, nem azt jelenti, hogy egyre kevésbé szeretem. Sőt. Ezzel tudom igazán kifejezni, hogy szeretem. Hogy hagyom kibontakozni.
  • Hogy elfogadom, a gyerekem ízlése, habitusa, döntései és vágyai mások, mint az enyémek, és nem próbálom meg belegyömöszölni őt egy általam kitalált formájú dobozba. Elfogadom olyannak, amilyen. Még akkor is, ha csak pár éves is.

Persze, ezek az irányelvek nagyon egyértelműnek, meg egyszerűnek tűnnek, pedig szerintem az anyaság egyik, ha nem a legnehezebb dolga betartani őket.

Tudom, mert én is ezt az utat járom.

 
Hozzászólások