Már lassan valami kínzó táborban érzem magam, mert nem is emlékszem rá, mikor hagytak utoljára normálisan aludni. Jó, a nagyok még csak-csak, 10 és 12 évesen már nem érzik égető szükségét, hogy felverjenek az éjszaka közepén, de a kis kétévesem kicsinál az éjszakázásokkal.
 
Persze a nagyok már tudják, milyen következményekkel jár, ha felébresztenek a legkedvesebb álmomból. Már tudják, hogy nemcsak az éjszaka szent, hanem reggel sem ajánlott hozzám szólni a kávémig, azon kívül, hogy “jó reggelt anya” vagy “milyen szép vagy ma reggel” esetleg “szeretlek”.

Ezért a nagyok már nem macerálnak, csak akkor ébresztenek fel, ha valami tényleg nagy probléma van, betegek, lázasak, nem találják a kedvenc plüssmacijukat vagy ha rosszat álmodtak. Mindez szerencsére ritkán fordul elő, úgyhogy abszolút a tűréshatáromon belül vannak. Ha komoly indokkal ébresztenek fel, akkor nem harapok, nem bosszankodom, és csak teszem, amit tennem kell. Macit keresek, köptetőt és lázcsillapítót adok, hátat simogatok, amíg vissza nem alszanak. 

De a kicsi! A kicsi kikészít. Hetente csak egy-két éjszakát alszik végig, a falra mászom tőle, amikor meghallom a nyekergést a szobájából hajnali kettőkor. Ki kell pattanni az ágyból, odavánszorogni a kiságyhoz, kivenni a gyereket, átvinni az ágyamba, odaadni a cumisüvegét és azt hiszem ilyenkor mindig, hogy ezzel meg van oldva a probléma, tőlem aztán alhat mellettem, csak csend legyen, csak hadd aludjak tovább. De nem. 

Gondolom legalábbis, hogy azt szeretné érezni, hogy nincs egyedül és ehhez nem elég neki az, hogy ott horkolok mellette, hanem muszáj megragadnia a kezemet, hogy elkezdjen vele játszani. Pattogtatja az ujjával a körmeimet, bökdös, csikiz, karmolgat. Belemászik az arcomba, rugdossa a lábamat, úgy fordul, hogy torkon vág tenyéréllel, és keresztbe fekszik rajtam. Épp csak annyira birizgál, hogy ne tudjak aludni. Pedig szemmel láthatóan közben alszik, mégis olyan érzés, mintha egész éjjel a fejemen ugrálna, matatna, amivel ébren tart, hogy aztán reggel úgy keljek fel, mint akin átment az úthenger.

A bosszankodás azonban csak addig tart, míg éjszaka van. Reggel, amikor ott szuszog mellettem, keresi a kezemet és boldog, hogy ott vagyok, akkor nem tudok már haragudni. Akkor csak örülök, hogy vagyunk egymásnak, hogy neki még ilyen fontos a közelségem. Tudom, hogy elmúlik úgyis, nem is olyan sokára ő is olyan nagy lesz, mint a nagyok és akkor már nem lesz ekkora szüksége rám. Addig örülök, hogy örül nekem, inkább elviselem a kialvatlanságot és csendben rajongok a kétéves lányomért.