Bocs, rohanok, nem érek rá sokat írni, menni kell a gyerekért bölcsibe. Igen, ez van, a dolgozó anya élete rohanós, pedig nekem még szerencsém van, mert otthonról dolgozhatok, magamnak osztom be az időmet - ami azt jelenti, hogy rendszeresen éjszakába nyúlóan verem a klaviatúrát, és nincs is rajtam az a stressz, amit a kötött munkaidő jelent.
 
Azért nem volt mindig így. Amikor a két nagylányom ment oviba, én is olyan 8 órás munkába jártam, ahol 8-16-ig ott kellett ülnöm, aztán, hogy kicsit rontsak a helyzeten, amikor iskolásak lettek, váltottam egy olyan munkahelyre, ahol 8-17-ig tartott a munkaidő és még ráadásul 1 órányi utazást is le kellett hozzá nyomni oda-vissza. A következmény? Az én gyerekeim voltak folyton az elsők és az utolsók. Sosem értettem, más anyukák hogy csinálják, akik odaérnek már háromra a gyerekért az oviba, és hogy reggel, mikor mi mentünk, akkor még üresen kongtak a termek. Visszanézve már vicces, szoktak rajta tréfálkozni a gyerekek, de akkor nekem nagy lelki problémát okozott, hogy ott van az én kis ötévesem meg a kis háromévesem reggel hétkor már az oviban, hogy aztán délután ötre épphogy beessek értük.
 
Minden reggel szétszakadt kicsit a szívem, amikor egyedül bementek az ovis szobába. Nem mintha nem lett volna jó dolguk, hiszen akkor, abban a fél órában csak az övék volt a dadusok és az óvónénik figyelme. Ráadásul, mint később megtudtam, még azért is jó, ha korán érkezik a gyerek, mert akkor az ovis szociális hálón belül jobb eséllyel lesz jó helyen, ugyanis már területen belül van, amikor megérkeznek a többiek. Így utólag már tudom, hogy nem tett nekik rosszat, mégis, minden reggel úgy kellett magam összekaparni, hogy a munkámra tudjak koncentrálni és ne az egereket itassam a gyerekeim sanyarú sorsa miatt.
   
Azt hiszem, én többet bőgtem, mint ők az ovi és munkába visszaállás miatt, olyan nagy volt a szakadék hirtelen az otthoni élet és a dolgozás között. Esténként pedig azon agyaltam, hogy ennyi elég nekik az anyjukból ahhoz, hogy egészségesen fejlődjenek? Hogy látnak engem naponta 3-4 órát, és 8 órát teljesen más emberekkel vannak? Eddig úgy tűnik, hogy elég, hogy hároméves kor után már nem kell annyira közel tartani magunkhoz és ez az élet természetes rendje, csak hát az elengedés sosem volt az erősségem. Más országokban még ennyi sem jut az anyukáknak, van ahol összvissz három hónapot lehetnek otthon a babáikkal az anyukák, nemhogy három évet.
 
Azt hittem, hogy a két nagylánnyal megedződtem és meg sem kottyan majd, amikor a most kétéves Julit kell intézményesítenem. Azonban úgy alakult az élet, hogy őt kénytelen voltam már egyévesen bölcsibe adni, és a munkát választani, mert kenyér csak kell az asztalra, és ha nem tudtam volna dolgozni, akkor nem eszünk. Újra egy teljesen ismeretlen helyzetben találtam magam, hiszen annyira pici volt, még épp csak mászott, messze volt még a járástól, a beszéd pedig még a kanyarban sem látszott. Annyira aggódtam érte az első hetekben, hogy nem maradt ép köröm a kezemen. Mert a nagyok már legalább akkor kezdtek oviba járni, amikor bőven tudtak beszélni és el tudták mesélni, mi történt velük. De Julinál csak arra támaszkodhattam, amit a bölcsis gondozónők meséltek, ő még nem csacsogta el, hogy hogy aludt, kivel játszott, mit evett ebédre. Kikerült a védőszárnyaim alól, és csak remélni tudtam, hogy nagyon jó kezekben van. Szerencsére tényleg nagyon jó kezekben van, nem érte maradandó károsodás a bölcsi miatt, úgyhogy most már vissza tudok vágni azoknak, akik ítélkeznének felettem, amiért ilyen kicsi korában bölcsibe adtam.
 
Amióta dolgozni kell bármelyik gyerekem mellett, nem szűnik a lelkifurdalás. Ez azt jelenti, hogy lassan tíz éve van bűntudatom folyamatosan, amiért dolgoznom kell. Amiért dolgozni akarok. Ha lenne annyi pénzem, amivel a fél világot megvehetném, akkor is dolgoznék, mert már csak ilyen karrierista vagyok, hogy nem érezném teljesnek az életemet, ha  nem tehetném le az asztalra azt, amit értékesnek gondolok. Mégis, a munka mindig a gyerekeimtől elvett időnek érződik, mintha megcsalnám őket azzal, hogy dolgozom. Ha itthon vannak és közben kell csinálnom a munkámat, akkor olyan, mintha ítélkező tekintetek ostoroznák a hátamat, pedig a valóságban kicsit sem érdekli őket, boldogan eljátszanak nélkülem is. Nyilvánvaló, hogy az anyai bűntudatnak általában nincs köze a valósághoz, úgyhogy pont ott kezelem én is, a helyén, létezik, de azért már nem okoz álmatlan éjszakákat. Dolgozom, gyerekezem, próbálom megtalálni az egyensúlyt, de valószínűleg sosem érzem majd azt, hogy sikerült megtalálnom.