Bevallom, nekem ez a főzés hosszú ideig valami misztikus és kissé utópisztikus dolog volt. Anyukám három ételt főzött nagyon jól, mi több: kiválóan. A többi viszont felejthető volt. Soha nem volt bennem őrült nagy vágy arra vonatkozóan, hogy segítsek a konyhában vagy tüsténkedjek a tűzhelynél. Felnőtt nőként sem bújtam a recepteket, bár az kétségtelen, hogy mindig kivágtam egyet-egyet az újságokból,


felkiáltással. Persze, hogy soha nem főztem meg. Aztán szép lassan mégis elkezdtem kísérletezgetni, hiszen ahogy bővült a család, megvolt rá a kereslet. Jöhetett a kínálat.
 
Több „híres” eset is volt, úgyhogy amikor bemutatták az első Bridget Jones filmet, rémülten néztem körbe a moziban, hogy tényleg csak nekem van dezsavűm a spárgakrém levesnél?!
Egy kamasz fiú viszont mindig éhes. Mindig. Az „elején” még tudja mérsékelni magát, de úgy 12 éves kor körül beindul a zabálás. Elnézést a kifejezését. Egyébként meg teljesen rendben van ez, csak fel kell venni a ritmust. Az szerintetek milyen, amikor már reggel pöresz illat terjeng - elnyomva a kávé illatot -, mert készíted az ebédet, amit elvisz magával a suliba? Hát meg kell szokni, az biztos.


Négy tojásból rántotta, jóízűen elfogyasztva, majd a végén egy kis sütemény és indulhat is a nap!
 
Viccet félretéve, erre tényleg készülni kell előre. Bevásárlás, főzés, ötletelés, hogy mit főzzek bevásárlás, főzés, ötletelés. És közben persze nem az van, hogy egész nap a recepteket (itt jön be a régi gyűjteményem, ami mostanra értékelődött fel igazán!) bújom, hanem dolgozom. Délután három óra körül elkezd motoszkálni bennem egy különös érzés, a „mit főzzek ma” bizsergető érzése. Onnantól már minden meeting és email mögött érzem a meg nem főzött leves illatát, a borjú szemekkel éhező kamasz gyerek nézését, a kapkodást, az indukciós főzőlap csodálatos innovációját…
 
A rövid bevezető után szerintem egyértelmű: nem főzök a gyerekkel. A gyereknek viszont? Hajaj.