Minden reggel pár percre megbánom, hogy gyereket vállaltam. Azokban a pillanatokban, amikor az egyik ordít, a másik ki van borulva, mert nincs egy gönce sem, a harmadik pedig azért utál, mert sürgetem, hogy gyorsabban reggelizzen, felvetődik bennem a kérdés:

melyik időpillanatban, melyik párhuzamos univerzumban tűnt jó ötletnek, hogy gyereket szüljek?

Nem hogy egyet, de mindjárt hármat.
 
Aztán persze, amikor már mind a három gyerekem intézményben van - kettő suliban, egy pedig bölcsiben -, akkor rájövök, hogy nem gondoltam komolyan, nem is lenne élet az élet nélkülük. De tény, hogy kikészítenek a reggeli készülődések, hogy rohanni kell, mert soha nem volt még tán olyan, hogy időben felébredjünk, még akkor sem, ha már hatkor kipiszkálom őket az ágyból. Jelenleg a szűk keresztmetszet nem is a két nagylányom, hanem a kis kétéves Juliskám, aki abba a korba ért, hogy még a nemre is nemet mond. Így természetesen a pelenkázás, felöltözés, fogmosás, bármi, ami a reggeli rutinhoz tartozik, számára kínzás, és úgy is viselkedik, mintha épp kerékbe húznám, ha szeretném, hogy készülődjön a bölcsibe.  
Régebben, amikor még csak két lányom volt, akkor sem volt kevésbé káosz a reggeli indulás. Még nehezítve volt azzal a helyzet, hogy a munkahelyem másfél órányi utazásra volt itthonról, és persze kisebbek voltak a nagy lányok. A szokásos forgatókönyv az volt, hogy kedvesen felébresztettem őket, majd öt percen belül hol az egyik, hol a másik borult ki, hogy miért kell neki bugyit húzni épp akkor, amikor a legfontosabb az lenne az életében, hogy ténferegjen a lakásban pizsiben. A legtöbb anya ilyenkor úgy érzi magát, mintha papagáj lenne, végeláthatatlanul kell ismételgetni a gyerekeknek, hogy “vedd fel a zoknit”, “moss fogat”, “hol a táskád?”, “még meg sem etted a reggelidet?”, “öltözz fel, kérlek”, “tedd le azt a babát/könyvet/kisautót”, és a legtöbbet hangoztatott mondat ez lesz: “gyere már, mert el fogunk késni!”
 
A reggelek így alakulnak át egy nagy rimánkodássá, aminek mindig az a vége, hogy valamelyik családtag elveszti a türelmét, már megint nincs megfésülve a gyerek és a ceruzák is tompák maradnak.



Minden reggeli rutinhoz rajzoltunk egy kártyát és sorszámoztuk mindegyiket, ezeket a gyerekek is szívesen megrajzolják, sőt jó is, ha bevonjuk őket a kártyák készítésébe, mert így átgondolják, milyen feladataik vannak reggel. Minden családban más a rutin, hogy mi után mi következik, nálunk sorrendben így jöttek a kártyák: pisilés, kakaózás-reggelizés, öltözködés, fésülködés, mosakodás-fogmosás, táska bepakolása, kabát-sapka. Reggelente a dolgom innentől már csak az volt, hogy felhívtam a figyelmüket a következő kártyára, ha épp elbambultak volna, közben pedig elkészítettem a tízóraikat.
 
Remek rendszer, jól megtanultak önállóan elkészülni, úgyhogy most akár már lehetnének békések is a reggeleink, ha közben nem született volna meg két éve Juliska és nem kezdtek volna el kamaszodni a nagyok. Most már nem izgatja őket a kártyarendszer, csak morognak, hogy fel kellett kelni és utálják az anyjukat, amiért hajcsár módjára elkergeti őket iskolába. A kicsi meg még pár évig nem lesz vevő a kártyákra, úgyhogy addig is marad a káosz reggelente, a visítva öltözés és a szemrehányó tekintetek, hogy már megint miattam van hétköznap.