Meg úgy általában a matekot teljes egészében. Erre tessék: a sok öröklési lehetőség közül, pont a gyenge matek vénámat örökölte a két nagy lányom. Ezzel még semmi gond nem lenne, hiszen nem mindenkinek kell mindenképp matekzseninek lenni, és tökéletesen el lehet boldogulni az életben kettes matek érettségivel is (amint azt az én példám mutatja). Nem az a problémám, hogy nem jó jegyeket hoznak ebből a tárgyból, mert pont az az anya vagyok, akinek nem a jegyek mérik, hogy milyen okos a gyereke, mindig arra tanítottam őket, hogy csak az számít, hogy a lehető legjobbat hozzák ki magukból minden helyzetben és tárgyban. Nem. A probléma ott kezdődik, hogy mivel nem értik a matekot, hozzám fordulnak segítségért. Én pedig állok és nézek bután, miközben hevesen azt kívánom magamban, hogy bárcsak emlékeznék, mit mondott anno Margit néni a törtekről és hogy is volt az a szorzótábla.
 
​Távolba vesző emlék képek bukkannak fel csupán az agyamban, hogy tényleg, valaha, valamikor, tán igaz sem volt, tényleg tanultam mindezt, amin most ők átmennek általános iskolában. Halványan rémlik, hogy fel volt írva a táblára, hogy hogyan osztunk törtet törttel és hogy bemagoltam a szorzótáblát, mintha vers lenne. És tessék, most itt van, nekem kellene elmagyaráznom a két lánynak azt, amit már nekem sem tudott elmagyarázni senki.
 
Pont úgy működnek mint én, és ez persze halálosan idegesítő így, anya szemmel: ha elkezdenék magyarázni, tanítani, okítani, korrepetálni, akkor látványosan becsukódik a fülük, elhomályosul a tekintetük és látszik, hogy valahol egy másik univerzumban járnak, és csak arra várnak, hogy fejezzem már be, hagyjam már őket békén, oldódjon meg a házi feladat magától, nélkülük. Azon imádkoznak, hogy folyjon be a tudás a fejükbe úgy, hogy nekik azzal ne legyen dolguk, ne kelljen megerőltetniük magukat. Szerintem testen kívüli élményük van ilyenkor, kilép a lelkük ebből a porhüvelyből, elkalandozik a játékospolcon, kiolvas pár könyvet és persze Minecraftozik, amíg anya leizzadva próbál valamit kihozni a matek feladatból.
   
A vége mindig az, hogy elvesztem a türelmem és menekülőre fogom a dolgot. Megbánom, hogy leszoktam a cigiről és sosem szoktam rá a nyugtatókra. Közlöm, hogy én kiszálltam, ha kell, levelet írok a matektanárnak, de rám ne számítsanak, mert halvány lila dunsztom sincs, hogy hogyan kell megoldani, kiszámolni, feltörni azt a kódot, amit a feladat jelent. A legvégső stádiumban pedig egy “hívd fel apádat!” felkiáltással elhagyom a szobát, és heves relaxálásba kezdek, hogy megnyugtassam szétcincált idegeimet. És ők tényleg felhívják apát, akinek valószínűleg felrobban ugyanúgy a feje háromszor, de kitartóbb mint én, és általában csak sikerül minden gordiuszi csomót kibogoznia. Részemről pedig inkább fizetem a magán matektanárt, hogy ne öregedjek meg idő előtt a sok házi feladattól.