Még az óra jelzése előtt felébredek. Kicsoszogok a nappaliba, míg lefő a kotyogós, átgondolom a napomat. Már most látszik, ragyogó lesz minden, a mai feladataim nem olyan egetrengetőek, cserébe süt a nap, csicseregnek a madarak... Elégedetten kortyolgatom a forró kávém. Van még pár percem, a gyerekek ébredéséig. Béke és nyugalom...


Megjelenik a fiam, és az orrom alá dug egy papírt, írjam alá rögvest. És ha már itt tartunk, adjak sos-ben 16.000 forintot az osztálykirándulásra. Ne rinyáljak már, hogy nincs, hogy messze nem dübörög úgy a gazdaság, pénzt vagy megkeseríti az életem. Idegcsillapításként, miután összesöpörgettem az utolsó filléreimet is, beleiszom a kihűlő félben lévő feketémbe.


A lányom visít a szobájából, azonnal rohanjak. Talán rászakadt a mennyezet??! Nem, nem találja az ellenőrzőjét, hol van a tesipólója, hiányzik az angolházi...


Mire mindent megtalálok, kiderül, a fiam aznap felel a Toldi első nyolc versszakából. Nem, a tartalom összefoglalása nem minősül annak.


Szendvicskészítés közben együtt skandálom vele, hogy Ég a nap melegtől... de tényleg ég, szinte perzsel, érzem, ahogy egy kövér izzadtságcsepp végigcsorog a hátamon.


A lányom falfehér arccal kúszik ki a szobájából, rosszul van, fáj a hasa, lázas is, nézzem csak meg. A homloka jéghideg, pár keresztkérdés után fény derül a különös kórság okára: kémiából röpit írnak. Visszazavarom készülődni.


Én már pengém tudom a Toldit, és a kovalens kötésekkel is jóval közelebbi ismeretséget kötök, mint terveztem.


Mire kiterelem a gyerekeimet a bejárati ajtón, halálos fáradtság vesz rajtam erőt. Vágyakozva pillantgatok az ágyam felé... Mintha kicsit fájna a hasam, talán lázas is vagyok.


Nehézkesen összekaparom magam a poraimból. Miközben a megfölösödött kávémaradékomat iszom, megfogadom, hogy holnap aztán tényleg klassz napom lesz, nem hagyom, hogy már kora reggel elharapódzon a kapkodás és a hisztéria. (Közben vadul elhessegetem a gondolatot, hogy ugyanezt fogadtam meg előző reggel. Meg azelőtt. Meg azelőtt. Meg...)