Bolondok napja környékén mindig eszembe szokott jutni, hogy milyen keveset bolondozunk. Látom az utcán, a játszótéren, a boltban, ahogy a morcos képű anyukák meg apukák terelgetik a vidám arcú gyerekeiket és elfacsarodik a szívem. Értem én, hogy sok gond nyomja a szülő vállát, stresszesek, feszültek, meg ezer teendő jár az agyukban, de néha olyan jó lenne megállni és elgondolkozni: megéri? Megéri végig aggódni és morcogni a napjainkat, mikor akár örülhetnénk is az apróságoknak? Vagy nevethetnénk egy jót?

A gyerekeknek szintén megvannak a saját maguk gondjai (felelés lesz a suliban, összeveszett a legjobb barátnőjével, tegnap este veszekedtek otthon a szülei), és még ha bagatellnek is tűnnek a befizetni való csekkekhez képest, az ő kis világukban ezek a gondok legalább olyan fontosak. És mégis, mindezek ellenére a gyerekek még tudnak olyan igazán szívből jövően nevetni. Tudjátok úgy, hogy (majd’) bepisilnek nevettükben. Tudnak viccelődni, őrültködni, bolondozni, hancúrozni, rötyögni, ökörködni. Még tudnak felszabadultak lenni.
Talán lenne mit tanulnunk tőlük.

Talán nem kéne mindig olyan komolyan venni magunkat.

És nem csak a saját lelki egészségünk miatt. Hanem azért is, mert ezt a példát állítjuk a gyerek elé. Szépen lassan, napról napra elsajátítják azt a fajta életszemléletet, hogy ha valaki felnőtt, az komoly, az gondterhelt, az nem derűs. Az nem viccel, hanem panaszkodik.
Ez a folyamat olyan lassú, hogy szinte észre sem vesszük, de ez nem jelenti azt, hogy nem történik meg.
Arra bíztatlak kedves olvasó, hogy egy napig próbáld megfigyelni a környezetedben a felnőtteket. Mennyit zsörtölődnek, panaszkodnak, morgolódnak és milyen keveset örömködnek, viccelődnek. Milyen sokszor csak felszólítják a gyereküket, csinálja ezt, csinálja azt, de nem kapcsolódnak hozzájuk a derűs és humoros oldalukkal.


Dögönyözd meg a gyerekedet, birkózzatok, viccelődjetek és nevessetek sokat-sokat!
Mindkettőtöknek a javára fog válni. És „mellékhatásként” még a környezetetek is átveheti ezt a fajta derűt. Hát nem megéri?