Nekem nincs testvérem, de mindig is szerettem volna. Kisiskolás koromban például mindenkinek azt mondtam, hogy nekem három testvérem van. Volt olyan eset, hogy anyukámnak gratuláltak a boltban, amikor vásárolt. Otthon csak nézett rám, hogy miket mondok a szomszédoknak.
 
Később, amikor megszületett az első gyermekem, biztos voltam benne, hogy lesz testvére. És abban is biztos voltam, hogy fogalmam sem lesz, hogy milyen a „jó” testvérviszony, hiszen sosem volt benne részem. Őszinte leszek: egy kezemen megtudnám számolni, hogy hány igazán jó testvérkapcsolatot láttam. Számomra ez egy komoly feladat, hogy megpróbáljam rásegíteni őket, hogy nekik az legyen.
 
Először arra gondoltam, hogy ha testvérek, akkor tök egyformák lesznek majd. Nem kinézetre, hanem belsőleg, gondolkodásban. Egy anyjuk és apjuk van, hát miért ne?! Ehhez képest nyilvánvaló, hogy nem így lett.
 
Az egyik lassú, a másik gyors. Az egyik szőkés a másik sötétbarna, az egyik kék szemű, a másik fekete, az egyik olvas, a másik nem. Folytassam? Az egyik lassú, a másik gyors, az egyik filozófus, a másik zenész, az egyiknek számít a külvilág, a másiknak MIVAAAN??? És ez így van tök jól. És már én is értem, nyugi. És azt is tudom, hogy nem ez a lényeg.
 
A lényeg inkább az, hogy legyenek közös élményeik, hogy tudjanak valahogyan kapcsolódni egymáshoz, hogy szeressék egymást őszintén, hogy megöleljék egymást hetente legalább egyszer. (Nem, persze nincs ilyen lista, hogy heti egy ölelés, heti három „hogy vagy”). Hogy próbálgassák magukat egymással, hogy verekedjenek, hogy beszóljanak folyton és tudjanak bocsánatot kérni egymástól. A legjobb gyakorlóterep az életre. Ha hagyjuk őket.
 
Ha nem akarunk állandóan igazságot osztani, helyettük dönteni, a kisebbet védeni, a nagyobbat felmagasztalni, magunkat állandóan hibáztatni, vagy mártírként közéjük állni. Könnyű azt mondani, hallom az olvasókat. Nekem mondod? Én is izgulok, hogy sikerül-e.

​