A gyerekek születése után hamar beláttam, csak úgy élhetem túl a mindennapokat, ha kifejlesztem magamban az időnácit, az addig kamaszosan kaotikus életemet pedig Excel-táblába terelem. Azóta eltelt közel másfél évtized, és hiába lazíthatnék már a gyeplőn, képtelen vagyok a rigorózus kis rendszeremből kilépni, annyira a véremmé vált. És annyira megszerettem. Igen, még a korán kelést is, ami durva. El tudod képzelni, hogy vasárnap reggel hatkor vidáman kipattanok az ágyból csak azért, hogy feltegyem a gyöngytyúkhúslevest...? Pedig így igaz! {sub=


Valahol azt olvastam, hogy minden embernek megvan szülőként az a gyerekkorszaka, amit a legjobban a személyiségéhez tud passzítani. Ha ez igaz, akkor nekem a kamaszkor fekszik leginkább. Mert hiába a gyakori kutyapicsázó stílusa a kölykeimnek, az ordas nagy kupleráj a szobájukban, a hányaveti tempó és konstans fiúöltözőszag... amikor olyan klasszakat lehet velük dumálni! Csupa izgi dolgot tanulok tőlük, lenyűgöző, hogy mennyire karakán, önálló véleményük van, sőt, az utóbbi időben azt vettem észre, hogy imádnivalóan cinikus humorérzéket is növesztettek maguknak. (Vajon kitől örökölhették...?)
 

Nem kell rohanni sehová, lehet szabadon azt csinálni, amihez csak kedvünk szottyan. Már nincs rajtunk a kisgyerekes szülők napi rutinjának nyomása, cserébe mindenkinek van saját hobbija, kedvenc időtöltése. Van, hogy a lányom a szobájában írja a regényét, miközben mi a fiammal a kanapén fetrengve röhögünk a legnagyobb marhaságokon. Vagy együtt főzünk hárman – aminek a sok kóstolgatásnak köszönhetően persze nem sok végeredménye marad.
 

Egyáltalán nem hiszek benne, hogy egy nő csak attól lehet teljes, ha férje és gyerekei vannak. Nekem azonban rengeteget adott a személyiségemhez a két gyerekem, és a saját anyaságom. Ezért az érzelmi és intellektuális gazdagságért, amit a kölykeimtől kaptam, nem tudok elég hálás lenni. 
 

Nyilván a gyerekeim, akiket abszolút vakon, elfogultan imádok, még akkor is, amikor legszívesebben agyoncsapnám őket egy szívlapáttal.