Azt nem mondom, hogy „mintha most lett volna”, mert nem most volt, hanem 17 évvel ezelőtt, de azért élesen emlékszem arra, hogy az utolsó harmadban megmondtam a dokinak, hogy többet nem állok a mérlegre. Írjunk be valami kilót, különben az ijedtségtől menten megszülök. Beírta. Akkor még a várandós anyákat nem érte ennyi impulzus a médiából, hogy hány kiló vagy meg mit eszel, meg, mi lesz veled a jövőben, ha bálnaként fogod leélni az életed.
 
Volt egy könyv, amit mindenki olvasott. A címe az volt, hogy „Az a kilenc hónap”, abban hónapról-hónapra megvolt a táblázat, hogy hány kiló a gyerek, hány kiló az anyja és ha nagyon eltértél az átlagtól, akkor a falhoz vágtad a könyvet. Ennyi.
 
Amikor az első fiammal voltam várandós, akkor egy kb.80 éves (!) doktor volt az orvosom. Gyakorlatilag alig beszélgettünk egymással, de nekem ez teljesen oké volt. Egy kis, egyszobás lakásban volt a rendelője, és annyira kihallatszott minden a “váróterembe”- ami két szék volt mindösszesen -, hogy mindig szólt a Calypso Rádió. Tök hangosan. Csak akkor halkította le, amikor a szívhangot vizsgálta, gondolom azért, hogy halljuk.

Minden alkalommal, amikor mentem hozzá vizsgálatra, az asztala tele volt külföldi orvosi folyóiratokkal, és látszólag azt olvasgatta. Szerencsére semmi panaszom nem volt soha, de éppen aznap irtóra fájt a derekam és ezt el is mondtam neki, akkor még nem tudtam, hogy ez teljesen normális és konkrétan semmit nem tud tenni ellene. Letolta a szemüvegét az orrára és rám nézett tök komolyan:
“Éppen ma olvastam az XY (itt mondott egy nőgyógyász amerikai lapot) folyóiratomban - mutatta a lapot és az oldalt -, hogy a


yilvánvaló volt, hogy nem olvasott semmi ilyet, de egy ennyi idős szülész-nőgyógyásztól, akkor, 27 évesen ez a problémamegoldás nekem bejött. Ezzel a tanáccsal csináltam végig a terhességet és viseltem el a kilókat, amelyek úgy éreztem, hogy mázsás súlyként nehezedtek rám.
 
A szülés után a rokonok jelezték, hogy most kell igazán sokat ennem, mert ha nem így teszek, akkor nem lesz tejem. Na, ekkor volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy feladom. Nem elég az, hogy szülés után pontosan úgy nézek ki, mint a kilencedik hónapban, még toljam is a töltött káposztát?! Kizárt.
 
Utólag visszagondolva, nem volt ez ennyire bonyolult kérdés. Az ember ha kicsit hátralép a saját életéből, akkor nekem meggyőződésem, hogy ebben a kérdésben is tudja, hogy neki mi a jó. Aki úgy dönt, hogy vár egy évet, és csak azután kezd tükörbe nézni, az is jó. Aki pár hét után már elmerészkedik az előszobai tükörhöz - oké, fél szemmel, menetközben odasandít -, az is jó. Tudom, hogy könnyű azt mondani, meg peace és love, de higgyétek el, hogy ha a szívetekre hallgattok és ti is falhoz vágjátok a nagyon okos cikkeket a témáról, akkor jó lesz nektek. Én már próbáltam és bejött :)