Az, hogy négy gyerekem van, hatványozottan sok boldogságos percet okoz nekem. Viszont a megoldandó helyzetek száma ugyanígy hatványozódik. Direkt nem problémát vagy bajt írok, mert szerintem baromi fontos, hogy hogyan tekintünk a dolgokra. Igen, sok olyan helyzet van, ami megoldásért kiált, de ezek szerintem a sokgyerekes lét természetes velejárói. Most nem a klasszikus testvérkonfliktusokról szeretnék írni (bár higgyétek el, az is akad bőven), hanem egy nagyon is aktuális és égető dologról.

Az alaphelyzet az, hogy a fiaim mind szeretik a számítógépes játékokat, az X-box-ot, a Star Wars-t, és minden szuperhősös filmet/legót/játékot/miegymást. Szerintem ez elég átlagos, de nálunk a helyzet fel van még turbózva azzal, hogy az apjuk is szereti mindezeket. Ebből kifolyólag hétvégenként együtt játszanak ilyen fiús dolgokat, mint öt kicsi (és nagy) gyerek. És hát pont ez az, van aki még kicsi ahhoz, amihez a nagy már érett. Mert egy 8-10 éves már egy csomó mindent másként lát a világból, el tudja különíteni a fantáziavilágot az igazitól, tudja, hogy azok a szuperhősök kitaláltak, és hogy az óhatatlanul is felbukkanó erőszak csak stilizált. (Még ha nem is olyan szinten, mint egy felnőtt, de egyre inkább reálisan látja ezeket a virtuális dolgokat.) Nem úgy az öt éves. Neki még teljesen máshol tart az érzelmi világának a fejlődése (ami teljesen normális!). Ő még messze nem olyan érett, konkrétan egy csomó minden ezek közül a játékok közül - szerintem - nem neki való.

De hogyan oldjam meg azt a helyzetet, amikor a nagyok kitalálják, hogy X-boxoznak, és naná, hogy a kicsi is nézni/utánozni akarja őket? Mondjam neki azt, hogy „Nem, te ezt nem nézheted, még kicsi vagy ehhez, menj a szobádba”? Persze, az ideális az lenne, hogy ilyenkor elvonulok vele a szobájába valami ártalmatlant játszani, de egyrészt neki esze ágában sincs memóriázni, mikor fényévekkel izgalmasabb dolgot láthat a képernyőn, másrészt meg nem élünk ideális világban. Azaz nekem anyaként kismillió dolgom van, és egyszerűen nincs arra kapacitásom, hogy amíg a nagyok valami nagyfiússal játszanak, addig én csapot-papot otthagyva játsszak a kicsivel. Persze egy-egy alkalommal még akár működhet is, de hosszútávon biztos, hogy nem. De hát a nagyoknak sem mondhatom azt, hogy


Hát hol igazságos ez?

Sajnos még nem találtam meg a helyzet Szent Grálját. Nem tudom, mi a megoldás és ha bárki tudja, ne habozzon megosztani! Egyelőre napi szinten megküzdök a témával és úgy érzem, hol itt engedek egy kicsit, hol ott. Hol itt húzom szorosabbra a gyeplőt, hol ott. Aki még nem volt ilyen helyzetben, talán nem is gondolja, mekkora energiákat visz el ez az emberből. Mert folyton azt érzem, hadakoznom kell velük. Ami meg nem jó. Én a békés együttélés híve vagyok, de szülőként nyilván az én felelősségem, hogy határt szabjak bizonyos dolgoknak (például hogy a durván lövöldözős játékok konkrétan tiltólistán vannak nálunk.) Ahogy nőnek a gyerekek, úgy fog lazulni ez a határszabás, de nehéz egyszerre négy gyerek gyeplőjét megfelelően kezelni.

Azért van remény. Ami a leginkább beválni látszik az az, hogy ezt az egész helyzetet megpróbálom megbeszélni a srácokkal. Elmondom nekik az aggályaimat, az ötleteimet, és megpróbálunk közösen jutni valami épkézláb, mindenki számára elfogadható megoldáshoz. Ez persze messze nem sikerül mindig. De azt nem akarom, hogy egyszerűen lenyomjam az akaratomat a torkukon, mert szerintem az legalább olyan fontos, hogy megtanuljanak egy ilyen konfliktusos helyzetre megoldást találni, mint maga a képernyőzés okozta hatások.