Amikor kicsi a gyerek, ráadásul első gyerek, akkor az ember sok mindent előre eldönt és igyekszik betartani a saját maga által (vagy a kortárs gyereket nevelő ismerősök által) felállított szabályokat. Hogy biztos nem veszek neki pisztolyt, és mindennap csak bio kajákat ehet. Hogy nem engedem majd butaságokat beszélni, hiszen ha nem hall otthon csak jót és szépet, akkor az megvédi őt a sok hülyeségtől.
 
És akkor elkezdenek pörögni az évek. Egyre többet nézed a gyerekkori fotóit, hogy akkor mennyire édes volt, úgy nézett rád, hogy huhh, meg hahh...
Jó esetben rájössz, hogy semmi jelentősége nincs a pisztolynak, mert pont arra használja és pont addig, ameddig annak helye van a szerepjátékaiban. Vagy küzdesz tovább az "elemekkel" és a kisgyerek elkezd túljárni az eszeden. Mire odaérsz, már nem lő, időben leteszi a fegyvert és örül, hogy ezt is megúszta.
 
Hogy bio kaja csak akkor van, ha te magad termeszted és csak a placebo hatás miatt veszel néha pár fonnyadt almát és paradicsomot ezrekért. (Itt azért álljunk meg egy pillanatra mielőtt megkapnám, hogy junk kajákat ajánlok. Nem. Itt csak arra a szélsőségre gondolok, hogy bizony étel és étel között óriási különbség van, de nem feltétlenül abban, hogy a bio piacon veszed vagy más beszerzési forrásból. Hogy te főzöd meg vagy félkészen veszed.)
 
Hogy sokszor beszél "butaságokat" vagy csúnyán (értsd: káromkodás), de inkább mondja ezt, mint ne mondjon semmit, és te meg mindenről azt gondolod, hogy szipi-szuper, hogy aztán beüssön a nagy döbbenet: nem jár haza, nem tudod, hogy kivel lóg, nem tanul, nem oszt meg semmit veled. És akkor jön az a rész, hogy kisfiam, hát tényleg nem tudok rólad semmit! Beszélgess már velem egy kicsit!