Alapvetően elég jól kezelem ezt a gyereknevelés dolgot. Nem akadok ki a kétéves hisztirohamain (már nagy tapasztalatom van a repertoárból), ha összebalhéznak a tesók, az esetek nagy részében el tudom csitítani a kedélyeket, és az épp aktuális játékba is be tudok szállni, legyen az lego, tollasozás, favonat-tologatás vagy épp Minecraft. Na jó, ez utóbbiról inkább csak a sztorikat hallgatom, de azt nagyon is figyelő anyai fülekkel.

Hanem amikor a nagyfiam valamit nem ért meg, jobban mondva nem akar valamit elfogadni, és addig köti az ebet a saját igazához, míg már mindenkinek égnek áll a haja, na akkor ki tudok akadni. Hogy miért kell, hogy mindig az övé legyen az utolsó szó?! Miért tudja a feketéről is megmagyarázni, hogy fehér?! Hát miért nem érti, ha logikusan levezetem neki, hogy nekem van igazam?!

Mint két kos, úgy egymásnak tudunk feszülni.

Aztán jobb híján hagyjuk, hogy az idő megoldja a dolgot és egy darabig nem szólunk egymáshoz. Lecsillapodott aggyal és szívvel aztán elgondolkozom rajta, vajon miért ilyen ez a gyerek?

 
Ugyanazt csinálja, amit én csináltam gyerekként az anyámmal, kamaszként a környezetemmel és igen, most anyaként a saját gyerekemmel. Mert úgy érzem, muszáj, hogy mindig nekem legyen igazam.



Persze, hogy azért akadok ki a viselkedésén, mert én is ilyen vagyok. Persze, hogy azt a legnehezebb elviselni valakiben, amin nekem is dolgoznom kell.

Dolgozom is szorgosan magamon, és bizony jobb napjaimon van, hogy olyan szépen el tudom kerülni ezeket a játszmákat, hogy magam is elcsodálkozom rajta. Persze nem sikerül mindig. Ezt onnan tudom, mert van, hogy valamelyik kisebb tesó ránk szól


Ilyenkor egy kicsit el szoktam szégyellni magam, de aztán rájövök, hogy én is csak gyarló emberből vagyok, nekem is megvannak a magam hibái, amiken dolgoznom kell.

Csak ne épp a saját gyerekem dörgölné az orrom alá…