Szerintem a szülés bizonyos tekintetből az egyensúlyok megtalálásáról szól. Én már négy szülésen vagyok túl, és bár mindegyik más volt a maga nemében, természetesen voltak benne közös pontok. Mindegyik ilyen pont a megfelelő egyensúly megtalálásáról szólt.



Tudás vagy ösztön?

Az első szülésem előtt rengeteg szakirodalmat elolvastam, szülés-felkészítő tanfolyamra jártam és utánanéztem sok mindennek. Elméletben kazalnyi tudásom volt. Aztán azon a bizonyos éjszakán, mikor szültem mégis a belső hangomra kellett hallgatnom, magamba fordulnom és egyszerűen átélnem, megélnem a szülés minden pillanatát. Persze, hasznos volt az előzetes tudás, de az ösztönösség legalább olyan fontos. Valahol középen volt az igazság.


Természetes módon akartam szülni, így is készültem mindegyik szülésemre. Nekem megadatott, hogy végig is tudtam vinni az elhatározásomat és az égiek nem szóltak közbe. De tudom, hogy van az a pillanat, amikor már a baba, vagy a saját testi épségemet kockáztattam volna azzal, ha csakazértis ragaszkodtam volna az elveimhez. Igen, van az a helyzet, amikor el kell tudni engedni az elvárásokat és rugalmasnak kell lenni. Persze nagyon nehéz ezt a pontot felismerni és elfogadni, de egy jó szülésznő, dúla, vagy egy igazán emberi szülészorvos sokat tud segíteni benne.


Amint a karjaimban tartottam a kis újszülöttemet (és ez mind a négy fiúnál így volt), mintha megállt volna az idő. Csak néztem az arcát, a csodát, akivel kilenc hónapig eggyé voltunk forrva és most megkezdi az önálló életét. Tényleg van olyan, amikor a tér és az idő megszűnik. Aztán egyszer csak elkezdenek tolulni a kérdések és félelmek az agyamban: Lesz elég tejem? Meg fog tudni erősödni? Fog tudni rendesen szopizni? Elég erős az immunrendszere, hogy ne betegedjen meg? Rendben megtanul kúszni/mászni/járni/enni/mozogni/olvasni? Felveszik az oviba/suliba/egyetemre? “Áááááállj már le!” intem le magam. És cikázok a két véglet között az abszolút most, és a kiszámíthatatlan jövő közt.


Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltak nehezek a szüléseim. De mindegyikre pozitívan emlékszem. Furcsa ellentmondás ez, mert tényleg olyan fájdalommal jár a szülés, amivel előtte még nem találkoztam, de az eredménye, az, hogy a kisbabámat a karjaimban tarthatom, az is olyan eufóriával és boldogsággal jár, amit szintén nem tapasztaltam még. A két abszolút véglet kiegyenlíti egymást.
Újra és újra visszatérek az egyensúly kereséséhez. Amikor megvan, akkor el tudok lazulni. Ha görcsölök, akkor tudom, hogy kibillentem az egészséges egyensúlyból. Ilyenkor önvizsgálatot tartok, és megpróbálok visszamászni középre.

Nem mondom, hogy mindig sikerül. De próbálkozni mindig lehet. A sok próbálkozásnak hála pedig már egyre könnyebben megy.