Amikor gyerektelen barátnőimhez megyek vendégségbe, baromira élvezem, hogy más dolgokról is beszélgetünk, nem csak a gyerekekről. Az viszont baromira frusztrál, hogy milyen rend van a lakásukban. Még akkor is, ha rendetlenség van, az nem olyan rendetlenség, mint gyerekeséknél.
Mert nincs lego-darab a konyhapulton, nyitott popsikrémes doboz a tévé mellett, vagy egy tucat kisautó a nappali különböző pontjain. A fürdőszoba nem úgy néz ki, mint ahol egy komplett ovis csoport kézműveskedett, az ágyak sincsenek teledobálva ruha-plüssállat-ninja figurahalmokkal, és üres kakaós bogréket sem talál az ember, kósza könyvespolcokon elrejtve.

Oké, lehet, hogy akad egy üres kávéscsésze rendetlenül valahol a barátnőmnél, de az csak egy! Nálunk meg négy gyerek gondoskodik arról, hogy előrébb járjanak a káosz megalkotásában, mint a szülők az utánuk való pakolásban. És isten látja lelkem, próbálom rászoktatni a  fiúkat, hogy figyeljenek a környezetükre, és legyenek igényesek. Van is némi haladás, például este a ruhájukat a szennyesbe dobálják (amiért a leendő menyeim nagyon hálásak lesznek majd), evés után legalább a mosogatóba teszik a tányérjukat, de hát ott a másfél éves, akinek hiába magyarázok, ő még önfeledten hajigál szét mindent. Igen, tudom, a példát látva majd ő is megtanulja mindezeket, de hol van az még…?!

Őszinte leszek, sokszor belefáradok abba, hogy non-stop pakoljak utánuk, és ha délután a kicsi alszik, néha hagyok mindent úgy szanaszét, ahogy van, és leülök pihenni. Bármi olyat tenni, ami feltölt. Mint például ezt a cikket is így írom, ebéd után a konyhaasztalnál, a hátam mögött a hegynyi mosatlannal.
Mert tudom, hogy hiába rittyenteném ki a lakást, a délután közepére megint minden csatatér lenne. Én meg extra fáradt lennék, mert semmi olyat nem csináltam, ami engem töltött volna föl. Tudjátok, van az a mondás, hogy gyerekes lakásban rendet tenni olyan, mint hóesésben havat lapátolni. Na, én ma úgy döntöttem, hadd hulljon a hó, én inkább elmegyek hóembert építeni, mert az legalább feltölt.

Muszáj néha beáldozni valamit, hogy tudjak töltekezni, hogy


Nem szabad önmagamat a sor végére tenni. Ne már, hogy a rendezett lakás fontosabb legyen, mint az én jólétem?!
Na, persze pár nap múlva meg bekapcsol a lelkiismeret-furdalás, és már a lakás rendezetlensége is nagyon frusztrál, úgyhogy akkor mint egy robot nekiállok rendet rakni. Ami aztán ideig óráig tart csak ki és kezdődik minden elölről.

Én meg navigálok a két véglet között, hol ez kap erőre, hol az. De tudom, hogy ez a helyzet csak most aktuális, és lesz még olyan, hogy visszasírom a lego-szétpakolós időket. Majd amikor skype-on beszélek a világ másik felén lévő, már nagy gyerekeimmel, akkor mit nem adnék majd egy kis gyerek-rendetlenségért!