Néha az őrületbe tud kergetni, hogy órák hosszat kisautókat kell tologatnom, miközben annyi minden más is van a világban, ami érdekelne, amivel szívesen foglalkoznék.
Sajnos  Az a helyzet, hogy engem rengeteg minden érdekel a világból. Mindig is kismillió dologgal foglalkoztam és kifejezetten rosszul éreztem magam, ha csak egyfelé kellett fókuszálnom az életemet. Nemhiába voltam világéletemben szabadúszó, hiszen így én tudtam beosztani, mikor melyik dolgommal mennyit foglalkoztam.

Aztán szépen-sorban megszülettek a gyerekeim,  én meg immár több, mint tíz éve élek olyan időbeosztásban, ahol a gyerek a főnök. Nem akkor kelek, nem akkor fekszem, nem akkor megyek futni, nem akkor dőlök le a kanapéra, sőt, sokszor még vécére sem akkor megyek, amikor azt én szeretném. És főként, nem tudok annyit és azzal foglalkozni, ami a világból érdekelne engem. Mert autót kell tologatnom órák hosszat.

Persze egy nagy frászt, nem kell, akár hagyhatnám is a gyereket egyedül a szobában, csináljon, amit akar, vagy bekapcsolhatnám a tévét, akkor csönd és nyugi lenne. De én nem ezért szerettem volna gyereket. Nem akarom, hogy csak nőjön, mint a dudva. Ha már egyszer én vagyok az, aki megadja neki az alapokat, és elindítja az életben, akkor szeretnék minden tőlem telhetőt megtenni, hogy ez jól sikerüljön. Jah, említettem már, hogy maximalista is vagyok? ☺

Szóval marad az, hogy gyurmázok, meg buborékokat fújok nekik, ezredszer olvasom el ugyanazt a könyvet és 3 km/órás tempóval megyek az utcán, hogy a legkisebb minden gilisztát alaposan megvizsgálhasson. Közben meg hosszú beszélgetéseket folytatok a bennem lakó, örök kíváncsi, mindig felfedezni, tenni és tanulni akaró agymanóval, és próbálom meggyőzni őt (magamat), hogy ez csak ideiglenes állapot, lesz még rá bőven idő és alkalom, hogy megváltsam a világot. Nyilván ezeket a racionális érveket fel is fogom, de ettől a helyzet még nem könnyű.

Ilyen állapotban annyira jól tud esni az internet meg a Facebook! Tudom, sok anyát megszólnak, miért lóg annyit a Facebook-on, de ez olyan, mintha be lennénk zárva a világ legcukibb pici szobájába, és néha, (hála a világhálónak) ki tudnánk pillantani az ablakon a nagyvilágra. Ahol annyi érdekes dolog van! Millió cikk, amit szívesen elolvasnék, (ne tudjátok meg, mennyi linkem van lementve, hogy egyszer majd elolvasom…) online kurzusok, e-könyvek, podcast-ok, és még sorolhatnám.

Tudom, mindannyian mások vagyunk. Van olyan, akit teljesen kielégít, hogy egész nap a gyerekével foglalkozhat, és ez szerintem jól is van így. (Sőt, néha felmerül bennem, hogy még irigylem is őket.) De én nem ilyen vagyok. Én olyan vagyok, mint egy nagyon sokszögű kristály, aminek minden oldala mással foglalkozna. Persze az egyik legnagyobb és legragyogóbb oldala a gyerekei meg a családja, de ettől nem tűnik el a többi oldal.


Persze ez az állapot hol jobb, hol rosszabb. Van, amikor tényleg, felhőtlenül tudok örülni a gyerekeimmel való közös játéknak és van, hogy inkább lecsípek az amúgy is rövid éjszakából egy-két órát, hogy olvashassak, alkothassak, írhassak. Néha ezek a felnőtt tevékenységek jobban feltöltenek, mint maga az alvás.

Ti mit tesztek hasonló esetekben? Hogyan tudjátok táplálni a nem szülői, hanem az autonóm felnőtt énetek igényeit?