Soha nem nyertem még pályázatot. Jó, ebben az is közrejátszik, hogy (azt hiszem egytől eltekintve) soha nem indultam rajtuk. Volt, hogy szemeztem velük, ízlelgettem a témát, kacérkodtam a határidőkkel, de valahogy mindig megragadtam ennél a pontnál. 
 

Érdekes dolog ez az önbizalom. Általában annak nincs egy fikarcnyi sem, akiről a külső szemlélő azt gondolná, hogy túlteng tőle; és az dúskál benne, akinek látszólag erre kevesebb oka lenne – s mégis, milyen jó neki!

Vannak rá elméleteim, hogy mitől függ az ember önbizalma, és nyilván ez is többtényezős sztori: az „alapcsomagtól”, az ember személyiségtől kezdve, a különböző minket érő hatásokig, építő és romboló kapcsolatokig rengeteg minden befolyásolhatja. Mióta pedig anya lettem, azt is kezdem kapiskálni, hogy mennyire megdöbbentően nagy mértékben befolyásolja felnőttkori ön- és ősbizalmunkat, saját magunkba, munkákba, kapcsolatainkba fektetett bizalmunkat a kisgyermek- és csecsemőkori nevelési mód.

Nálam Dr. Ranschburg Jenő legendás „Vegyük-e föl a gyereket?” című videójának hatására akkora tantuszok estek le, hogy kétperc-tízmásodperc alatt a fél életem értelmet nyert. Hirtelen megértettem, hogy hol gyökerezik a krónikus önbizalomhiány, ami, mióta eszemet tudom, a társam volt. Nem sok emlékem van kisgyermekkoromból, de arra határozottan emlékszem, hogy újra és újra megálltam a tükör előtt, és homlokráncolva néztem az arcomat, és azon tanakodtam, hogy vajon miért mondja mindenki, hogy „milyen szép kislány”, mikor én pedig határozottan látom a tükörben, hogy ronda vagyok.

Megértettem, hogyan befolyásolja az ember életét és tetteit a krónikus szeretet- és önbizalomhiány, az ebből fakadó bizalmatlanság és túlkompenzálás, valamint a konstans önigazolás-keresés.

És ahogy megértettem, hogy ezek honnan erednek, elkezdhettem tudatosan dolgozni és felülemelkedni rajtuk.

Ennek köszönhetően  életem legnagyobb kihívásához, az anyasághoz, már valahogy egészen máshogy sikerült hozzáállnom. Az egész életemre jellemző (ön)bizalomhiánynak nyoma sem volt. Most sincs. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem hibázok, és hogy ne lenne hova fejlődnöm, de tisztában vagyok velük: reálisan látom a hiányosságaimat és az erősségeimet, mint anya, bízom az ösztöneimben, nyitott vagyok a szakértői/hasznos tanácsokra, de elengedem a fülem mellett azokat, akik kioktatnak, vagy akár jóindulatúan, de idejétmúlt tanácsokat javasolnak.

Elindult egy folyamat. Egy upgrade.

Így amikor szembejött velem ez a mostani pályázat, kapva kaptam az alkalmon: szerzőség anyaság témában, egy évnyi kávé, egy választott okosteló, és Tchibo vásárlási utalvány... Háthogyaviharbane.

Megírtam. Elküldtem.

Nem mutattam meg előtte tíz embernek, hogy szerintedjó?, ésszerinted?... Végre nem kerestem önigazolást olyan helyeken, ahol nem kellett volna.

Igaz, mikor megláttam a majd’ kétszáz pályázatot, akkor már-már elengedtem a dolgot. Akkor is, amikor láttam, hogy a versengésben kik “ellen” kellene bizonyítanom.

Nem szeretnék a könnyekig meghatni senkit, de ezen a „holtponton” TI lendítettetek át. Hirtelen olyan tömeg mozdult meg az érdekemben, amire legmerészebb álmaimban sem gondoltam. Barátok fogtak össze, osztották meg nap mint nap a pályázatot, régi, szívemhez közel álló ismerősök bukkantak fel, biztattak, szavaztak, és terjesztették, hogy namostkellszavazni. Idegenek kerestek meg, lelkesen mesélték, hogy hány csoportban tették közzé a linket, mert nehogymárnetenyerjél. Őszintén, eszembe sem jutott, hogy ennyien.

Szülés óta nem izgultam ennyire. :) Az utolsó pár óra volt a legnehezebb - hisz már annyi időt szántunk mindannyian rá.

És végül általatok, veletek, megnyerhettem.

Persze kellett egy pár nap utána, hogy ténylegesen felfogjam. Talán nem tűnik nagy dolognak, vagy annak tűnik, nem tudom, nekem mindenképpen vízválasztó. Ha másért nem, hát azért, mert az itt leírtak nekem is csak akkor álltak össze, mikor leültem megírni ezt a cikket.

Ja, és nézd meg a videót: a kreativitás önmagában nem elég. „Ahhoz elég bátornak kell lenni.”