A címben már eleve van egy paradoxon, mert a dackorszak minden, csak nem imádnivaló. A gyerekek két- hároméves koruk körül kicsit megbolondulnak és random visításokkal tépázzák az anyukák idegeit. Az én kétéves Juliskám sem kivétel, olyan jeleneteket bír előadni, hogy a legnagyobb színésznő is elirigyelné tőle, az Oscar-díjat mindenképp megérdemelné a drámáiért. Komoly rutinja van már a nyílt színen elkövetett földön fetrengésből, lila fejjel ordítva, amiért nem engedem például, hogy kinyissa a joghurtot a bolt közepén.
 
Tudom, hogy nem azért csinálja, hogy gyarapítsa az ősz hajszálaimat - bár kétségtelen, hogy ez is egy következménye a dackorszaknak -, hanem mert még nem alakult ki benne az a képesség, hogy késleltesse a vágyait. Számára csak a most-azonnal-de-rögtön létezik, nem tudja értelmezni, hogy 10 perc múlva vagy holnap. Van a most meg a soha, köztes út nincs. Ehhez a frusztrációhoz adódik hozzá az is, hogy ráébred ebben a korban, hogy anya nem gondolatolvasó és attól még, hogy ő a kis fejében kitalálja, hogy reggel a zöld bögréből akar kakaózni, holott addig a rózsaszín volt a kedvence, nem válik valósággá. Anya boldogan hozza reggel a rózsaszín bögrét, a gyermek pedig leveti magát a földre felháborodásában, amiért nem találtam ki telepátia útján, hogy aznap zöldbögrés hangulatban van.
 
Mégis, mindezek ellenére, vagy épp ezek miatt, van egy csomó dolog, amit imádni lehet a kis dackorszakos lányomban. Sőt a következő 5 dolgot igazán eltanulhatnám tőle felnőtt fejjel.
 

Amikor múlt szombaton levetette magát a földre a boltban és előadta a nagyjelenetet, nem gondoltam úgy rá, mint nagyon szerethető tulajdonságra, pedig tulajdonképpen csak annyi történik, hogy ha baja van, annak hangot ad. Ha neki nem tetszik valami, akkor nem nyeli vissza. Ha őt megbántják, akkor azt jelzi. Ha fáj, ha bosszantja valami, ha erős a nap, ha szoros a pelus, ha rosszul van a láztól, akkor nem fojtja magába a rossz érzéseit, hanem azonnal a környezete tudtára adja, hogy neki most nem jó. Ezzel ellentétben a felnőttek mit csinálnak? Nyelünk és elfojtunk, amíg fel nem robban a fejünk.
 

Reggelente jön a kis motorjával a bölcsi felé és vadászik a “kukás bácsikra”. Ez azt jelenti, hogy oda meg vissza van a kukásautókért, hatalmas mosollyal az arcán teper az utcán, ha meglát egyet, hogy elkapja azt a pillanatot, amikor a szemetet a kukásautóba öntik. Kacag és mutogat, hogy “anya, nézd, kukás bácsi” és annyira boldog, hogy attól én is boldog leszek, pedig láttam már pár kukásautót életemben. Mindenben megtalálja a kis örömöket, mintha így lenne drótozva, hogy a negatívra ne is legyen szeme. Annyira a pillanatban él, csak a jelen van számára, minden előítélet és elvárás nélküli módon, hogy az már önmagában egy csoda, amit én is szeretnék átélni.
 
 

Nemrég beújítottam egy nagyon menő krokodil formájú csúszásgátlót a kádba, mert gondoltam, milyen jó móka, biztos örülni fog az én kicsi lányom neki. Ehhez képest, amint észrevette, hogy egy kilapított krokodilon ül, elkezdett visítani, hogy krokodil - ez tőle úgy hangzik, hogy “rokokil” - van a kádban, azonnal vegyem ki! Hát milyen anya az ilyen, hogy krokodilok közé veti egy átlagos kedd este a gyermekét? Azóta sem hajlandó bemenni a kádba, ha csak a környékén meglátja a krokodilos csúszásgátlót, mert “rossz rokokil”. Nem feltétlenül a műanyag krokodiloktól való irreális félelmet tanulnám el tőle, inkább azt a hatalmas fantáziát, amivel a játékból valóságot varázsol.
 

Teljes mértékben átadja magát a saját ízlésének. Mit neki divat meg trend, hát hol foglalkozik ő azzal, mi áll jól neki vagy miben nagy a pelenkás feneke? Ha neki olyan kedve van, akkor reggel a nagykabát mellé felcsapja a napszemüvegét (szigorúan fordítva), és úgy megy a bölcsibe. Máskor meg úgy dönt, hogy a ruha fölé felhúzza magára a két nővére tiszta bugyijait, amiket előtúrt a fiókokból és parádézik a hónaljáig húzott tíz bugyiban egyszerre. Imádom, hogy mennyire önmaga és mennyire nem izgatja, mit gondolnak róla mások.
 

Számára még nincs lehetetlen. Nincsenek akadályok, amiket bevehetetlennek érezne. Ha ő azt veszi a fejébe, hogy felmászik arra a kétméteres fára, akkor belevág, félelemérzet nélkül (a gonosz anyja meg persze leszedi onnan, ilyenkor ugrunk a 2-es pontra). A kis fejében nincs még az, hogy tartana attól, hogy szégyenben marad, hogy kudarcot vall, hogy ki fogják nevetni… Kitalál valamit és azonnal belekezd a megvalósításba, nem agyal és nem problémázik egy percet sem döntés előtt. Bárcsak kétéves lehetnék újra!